Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Látogatóban a Gyimesekben

2012.08.13

 

 

Látogatóban Berszán Lajos „mindenki tanító bácsijánál” Gyimesfelsőlokon, majd Halász Péter „mindenki néprajzkutatójánál” Gyimesközéplokon

 

Ha leereszkedsz a Pogány-havasról a vadregényes Gyimesek völgyébe, a néha ritkás fenyveseken elmerengve, akaratlanul is Sebő Ödön főhadnagy nehéz utóharcaira, szívszaggató visszavonulására gondolsz (Sebő Ödön főhadnagy, 1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj tisztje visszaemlékezései könyv formában is megjelent.) A kőből és faszerkezetből épült laktanyák jól állják a múló idő semmivé porlasztó kísérleteinek szándékát, de ne fussunk olyan előre Gyimesbükkig: a legkeletibb ezeréves határállomásig – ma múzeum –, hol Biliók Ágoston vasúttörténettel s magyar történettel vár! A gyimesbükki néhai vámhivatal hatalmas épületénél is megállhatsz, tekintélyt parancsol akár a Tar-havas, és nem tart lefelé mint a Tatros; egyszerre lefényképezni sem elölről, sem srégen nem lehet, a lényeg mindig kimarad.

 

Úti célunk elején tartunk, most még csak Szépvíz központjában parkolunk le, aztán a Szent László szobra felé lépkedünk; barna testvérek uralják a központot. „Bízd csak rám”, mondja Mózsi, hárman jönnek felénk. „Milyenek a jövő kilátásaink?” – kérdezi tőlük, mielőtt még szóhoz juthatnának. „Rosszak, nincs munka” – mondja a barna, kövérebb testvér, aztán kedvesen szól asszonyának, hogy menjen el a bronzszobortól, hogy Szent Lászlóval tudjunk fényképezgetni. I. Apafi Mihály fejedelmünk az ezerhatszázas évek második felében a moldovai örményeket Szépvízre telepítette le, innen rajzattak szét, hogy aztán fontos gazdasági szerepet töltsenek be Erdély történetében. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcnak két tábornokot adtak: Lázár Vilmost és Kiss Ernőt.

Lajos barátunk személygépkocsijában nem győzöm B. Mózes életbölcsességeit hallgatni, mintha nagyapámat hallanám, látnám, ugyanaz a termet, sasorr és a nagy bajusza alatt megkacagtat, 76 éves élettapasztalatával túlélni taníthat. Mondja, hogy nemrég magyarországi csoportot vezetett, egy szemrevaló asszony megkérdezte, hogy hány éves? „Nehezen tudom megjegyezni, mert évente változik” - válaszolta. 

Másik története (ezt már hallottam valakitől). Megállítja a kocsit, felkapaszkodik, mondja a kocsisnak:

- Siessen! El kell érjem a székely-gyorsat!

- Mikor indul?

- Mindent én sem tudhatok!

(1875-ben Segesvár és Székelyudvarhely között épült szárnyvasútat nevezték székely-gyorsnak)

Aztán a közelmúlt történelméről, rossz embereiről esett pár szó. Azt mondja, hogy „az ökröt orrba kell csapni!”

 

Szememmel a fenyvesek világát pásztáztam, jobbra felbukkant egy kis templom, bekanyarodtunk, a kis utcán a patak mellett felmentünk és máris ott teremtünk a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Katolikus Líceum udvarán. Az embernek minden féle vizuális élménye csatangol, bolyong szellemi szemei előtt, mert már annyi mindent látott, de belecsöppenve a valóságba, egészen más érzés fogadja, csapja orrba!

Berszán atyát és az egész intézményt a múló idő sodrásában nagy élmény meglátni, beszélni vele (leszámítva a bajokat, jól van, nemrég műtötték Miskolcon, mondja), erdélyi szokás szerint „komolyan nézünk a világba, anekdotákkal, viccekkel vidítjuk egymást. B. Mózsi tanár kollegát „itt is hallgatva”, szinte azt kívánod, hogy jövőnk sikerei ilyen egyszerű és nagyszerű, anekdota-igazságokban gördüljenek fel a csúcsokig – sose csússzanak alá, csússzunk vissza – tele kacagással és vidámsággal! Mózsi úgy mesél, mintha minden vele történt volna meg, de már az önteltségre is anekdotával reagál. Hány ezer éves bölcsességek lapulnak benne, bennünk? A székely „ezermesterséget” megélve-művelve a múltban, tengődő jelenünkben hordozgatva, óva, ápolva, aztán öregen is masírozva, megpróbálni tovább vinni a győzedelmes beteljesülésig: az ismeretlen jövő lábaihoz hullva!

 Berszán atya kedvesen hívogat, hogy ezt is, azt is nézzük meg, én már tévések és lelki emberek szemein át is láttam mindent, annak ellenére, hogy fizikailag először vagyok jelen. Megyünk utána a másik épületbe. Belépve, megvillan az iskolai előtér, ahol fontos közölnivalókat szoktak a diákoknak átadni. Megállt, a szemébe néztem, kérdeztem, amit amúgy sejtettem s választ nem vártam, hogy „nem volt könnyű Bukarestben ortodox testvéreinktől magyar iskolát kérni?” Mosolyával sugallta, hogy mindig a lélek erejéről van szó. A falon lévő, üveg alatti fotókat mutatja. „Ez a lány az első tanévben szavalta el Vörösmarty Szózatát, ma orvostanhallgató, oda adtam neki Sinkovits szavalásának hangfelvételét; szavalás közben ez a csángó lány fogta a magyar zászló sarkát, a végén megcsókolta a zászlót. Ez attól kezdve hagyomány lett tanévnyitók és évzárók alkalmával.”

Mellette a templom minden zuga kihasznált, az alagsorban ebédlő, a két emelet karzatáról befele nyíló bentlakásos szobák találhatók, emeletes ágyakkal. Több mint négyszáz diáknak kollégiumi elhelyezést, étkezést biztosítanak. Az anyagiakról beszélve, szóba hozza – fájdalmát nem sikerül teljesen véka alá rejteni –, hogy évnyitóként rengeteg szülő megfordul itt nyugati kocsikkal, magánvagyonukat jócskán gyarapították; sok van olyan, akinek még a nyolc általános iskolája sincs meg, de ha az ember 10 lejt kér valamire, duzzognak; annak kapcsán esett szó minderről, hogy a tornaterem terve megvan, jóváhagyott, csak a pénz hiányzik hozzá. Megpendítettem, tavaly az oktatási tálcánál (Budapesten) pont tornatermek építésére lehetett pályázni, kérése biztosan meghallgatásra kerül, forduljon bizalommal az oktatási államtitkárhoz. Dedikált könyvet küldött neki, mondta.

Hol vannak a Kárpátok? című könyvemet szeretném dedikálni „mindenki tanító bácsijának”, mondtam. „Majd a végén, ha bemegyünk, mert én is szeretnék egy könyvet adni.”, mondta.

Később, a félbe maradt reggelijénél dedikáltam könyvemet „a Kárpátok lelkipásztorának” szóösszetétellel. Aztán meglepődve olvastam a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum születése könyvébe beírt dedikációját: „Juhos-Kiss János Tanár úrnak tisztelettel és nagyrabecsüléssel, Gyimesfelsőlok, 2012. aug. 4-én Berszán Lajos” Töltött egy pohár pálinkát, paptársától vette, mondta. Fél pohár borával koccintott velem: „Igya csak meg, a léleknek nem tesz rosszat” Igaza lett, jól megkente a torkomat és a lelkemet.

 

 

Halász Péter Budapest zajos forgatagát elhagyva, jól megbújt az évszázados falvak nyugalmában. Gyimesközéplok főútjáról alig vettük észre a kicsi deszkakerítéses utcát, amely piros-cserepes házáig kacskaringózik. Valamikor a csordákat terelték erre, s hétköznapjaik keservét, bánatát le tudták verni magukról, mint lábukról a sarat, ki tudtak igazodni. Ma arra is jó, hogy, ha két pesti itt kocsival összefut, legalább köszönnek egymásnak (akár a helybéliek), odafigyelnek, hogy a személygépkocsijuk ne csókolózzanak össze!

Halász Péter portája előtt leparkoltunk. Beléptünk. Az udvarán a fűt eléggé megperzselte a nap, csodálatos kaktuszgyűjteményét látjuk udvara egyik felében; jön ki elénk és ajánlja, hogy nézzük meg. Bevezet a házába, a takaros ház első szobájában (a régi pitvarban) zömmel gyermekjátékok incselkednek velünk, a következő szoba számítóképpel és plafonig érő könyvekkel fogad.  Míg B. Mózsi átadta neki szánt fénymásolatait, addig mi leszusszantunk az ágyra. Pálinkával akart kínálni. Köszöntük, nem éltünk vele. Mózsival megbeszéltek egyet-mást a kétszáz évvel ezelőtti moldovai csángó-világgal kapcsolatban. Akkoriban sok magyar orvos tevékenykedett a csángók között, de kevés visszaemlékezés, jegyzet maradt utánuk. Tízperces látogatásunk után Halász Péter kikísért a kapuig, közben megjegyezte, hogy feljegyzései alapján, Gyimesközéplokon legnagyobb a napsütéses órák száma egy évben.

 

2012. augusztus 7-én

Juhos-Kiss János

 

(Folytatás következik!)

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2018 >>


Statisztika

Online: 3
Összes: 154417
Hónap: 3177
Nap: 164