Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kirándulás Kárpátalján

2011.02.22

 Április elején öt napos kirándulásra indultunk Kispestről 47-en. A kirándulás célja, ahogyan Prokop Zoltánné, matematika-kémia szakos tanárnő megfogalmazta: „Felkeresni Kárpátalja természeti, kulturális és történelmi nevezetességeit, különös tekintettel a honfoglalásra, a kuruc korra, és az ott élő magyarság helytállásából erőt meríteni”.

Első napon nem sokat láthattunk, mert a beregsurányi határátkelő ukrán oldalán 3 órát várakoztattak. Hogy miért senki sem tudta, kitalálni sem lehetett. Cirill betűs tenyérnyi méretű papírosokat kellett kitölteni két példányban, kétmondatos angol nyelvű utasítással. Minden adatunkat odabiggyeszteni csak nagyon apró betűkkel lehetett, főleg az idősebbek bosszankodtak, de nem is fogja soha egy ukrán sem kisilabizálni azt. A buszvezetőnk bevitte, aztán az útleveleket is. Különböző határtisztek jöttek-mentek, egyik azt mondta, ne szálljunk le, a másik hogy nem szabad visszamenni. Mi lesz a „folyó ügyek intézésével”. Ezt a szóösszetételt sosem szerettem használni, de megszenvedtem. Már magasabb tisztek is jöttek, keresték a buszvezetőnket, mondtuk, hogy ott van a nagy épületben, aztán osztrák kocsit parancsoltak a záróvonal elé, egy másik vámtiszt visszarendelte a záróvonal mögé. Talán Húsvét előtt nem kellene, főleg ebben az évben nem, amikor a Húsvét egybeesik a pravoszláv Húsvéttal (nincs tizenhárom napos eltérés). Buszvezetőnket egy-egy szerény villanásra láttuk, egyszer pénzt vitt a buszról, máskor borcsomagot, aztán három óra múlva láttuk viszont, kérdésemre azt válaszolta, hogy előtte volt egy kamionos és ki kellett várja, amíg minden papírt kitöltettek vele, s a számítógép is rossz volt. Idegenvezetőnk Ötvös Sándor a déli hangzúgás óta vár ránk a határ másik oldalán.

 

Tehát első napi programunkat máris megrövidítették. A beregszászi katolikus templom mellett parkoltunk. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint Beregszásznak 27000 lakosa van, a hozzá tatozó három faluval együtt, az 1989. évi népszámláláshoz képest 3500 személlyel kevesebben vannak, azt mondják, hogy a 2001. évi népszámlálás idején a népszámláló biztosok nem minden udvart, lakóházat kerestek fel. Még tiszta szerencse, hogy találtak 12 800 (48, 1 %) magyart, jegyeztek 10 000 ukránt (38, 1 %), maradt még 1 500 orosz (5, 4%), 1 700 roma (6, 4%) és más nemzetiségű polgár élt. Azt mondják kevés olyan vidéke, van a világnak, amelye annyiszor dúlták fel a tatárok, törökök, pusztították lengyelek, labancok, románok, csehek, oroszok, s még az ukránokról egy büdös szó sem esett. Beregszászon sok magyar érdekvédelmi társadalmi és civil szervezet működik, csak hatékonyak is legyenek ebben az alig kivívott s máris elbitangolt narancsos forradalomban. Arany páva szálloda. A „Boldog békeidők” törvényszéki és más klasszicista és eklektikus épületeit a Hősök terén. A Munkácsi utca sarkán áll az egykori Oroszlán vendégfogadó régi, patinás épülete. Itt szállt meg 1847. július 12-tól 13-ra virradó éjszakán Petőfi Sándor, aztán sietett Koltóra (most oda sem rohanhatnánk, mert egy országhatár választ el). Ugyancsak a Munkácsi utca elején van a kétszintes legszebb beregszászi épület a megyeháza. Háta Istennek legalább nemzeti büszkeséggel tölti el szívünket a Rákóczi-tér sok eseményét megörökítő emléktábla az épületek falain, feledtetve a Bereg folyó medrének pillepalack és szemét szegélyét. Az egykori Beregvármegye Kaszinó előtt áll Petőfi Sándor szobra (Köröstényi Tamás budapesti szobrászművész alkotása, abban a posztban ábrázolja a költőfejedelmet, ahogyan 1847. július 13-án délután kardját előre nyújtva elgyönyörködött a gótikus stílusú római katolikus templomon, amelyről külön is megemlékezik Szatmáron írt utilevelében. A református Püspökség falán Fedák Sári (1879- 1955) operett-színésznő domborműve látható (Tóth Emőke fekete márványból készült alkotása). 2 000-ben állították a város szülöttének emlékére, és a magyar nép büszkeségére, ha csak a János vitézünk nagyszerű jellemábrázolásában villan elém a korabeli filmvászonról. Dsida Jenő erdélyi magyar költőnk emléktáblája a vasútállomás falán van (Pálfy Árpád alkotása, 1994.) Az emléktábla szövege magyarul: „Aki él, nem rejtőzhet el” 1907 – 1938 EBBEN AZ ÉPÜLETBEN LAKOTT 1914-1918-BAN DSIDA JENŐ HíRES MAGYAR KÖLTŐ. A magyar szöveg után ukrán megfelelője olvasható. Szegény zseniköltőnk, ha most élne a nyolc megtanult nyelve mellé, meg kéne tanuljon ukránul is, a most formálódó régi-új nyelvtanával együtt. Dsida Jenő itt élt édesanyjával és anyai nagyapjával, aki a vasútállomás főnöke volt. Itt iratkozott be 1917-ben a Beregszászi Állami Főgimnázium első osztályába Binder Jenő néven. Beregszászon írta első verseit, csodagyereknek tartották (Csodagyereknek tartottak, pedig csak szegény voltam” írta magáról József Attila) Verseit Benedek Elek azonnal közölte a Cimbora című gyermeklapban. Egyébként Dsida Jenő 1907. május 17-én Szatmáron született, Kolozsváron élt és alkotott haláláig román kultúrpolitikai elnyomásban. De amikor megírta a marosvécsi (Erdély) találkozó alkalmára a Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) korszakalkotó versét, és felolvasta a jelenlevőknek, még Kós Károlynak is potyogtak a könnyei, odament hozzá s csak annyit mondott tréfásan: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!”és azóta minden érzékeny és tetrekész magyar szeméből könny csordul ki, igazán lehetne még szőkébb a Tisza: „Idegen vérű és beszédű/ kenyeres jópajtásaim,/ kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,/ kiket szerettem,/ s kik szerettétek lány szívem/ nyitott és éneklő sebét,/ nekem is fáj, higgyétek el,/ hogy zord a szóm és homlokom setét./ Nekem is fáj, hogy búcsúzom,/ mert immár más utakra kell mennem,/ de így zeng most a trónvesztett/ magyar Isten parancsa bennem/ s én nem tagadhatom meg Őt,/ mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,/ mikor palástja cafatot és fekvőhelye szalma./ Nincs más testvérem csak, csak magyar./ Ha virrasztok, miatta állok poszton,/ csak tőle kérek kenyeret/ s csak ő, kivel kenyerem megosztom./ Sok tévelygés és kanyar/ után jutottam el ide:/…” Sírni itt az Északkeleti végeken is lehet, ahogyan annak idején a szamosújvári gimnázium magyar óráin szoktam (az alattunk járó magyar osztály, az 1978-as román oktatási reform első áldozatai lettek, ami azt jelentette, hogy nem negyvenen lehettek egy osztályban, mint mi, hanem csak 18-an). Irodalmi szöveggyűjteményem ma is féltve őrzött kincsem, a borítóján Dsida Jenő egyik verskiadványának kicsinyített képe látható, amely megjelent az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaként Cluj-Kolozsváron 1926-ban. A szöveggyűjtemény hetedik Dsida versével, a Sírfelirat című négysorosának idézésével, szeretettel emlékezzünk meg minden elment, és örökre eltávozott magyarról:

„Megtettem mindent, amit megtehettem,

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

Felejtsd el arcom romló földi mását.” (1935)

Olvasom egyik könyvben, hogy a Bereg című újság 1889. március 10-i számában Janka Sándor újságíró, lapszerkesztő felhívással fordult a megye képviselőtestületéhez, javasolva, hogy az ország méltóképpen emlékezzen meg a honfoglalás ezredik évfordulójáról. A képviselőtestület a megyeházán elfogadta a javaslatot és hasonló indítvánnyal fordult a magyar kormányhoz, Magyarország valamennyi vármegyéjéhez, hogy aztán Bereg vármegye képviselőtestületének beadványa támogatásra talált a magyar kormánynál, az ország valamennyi megyéjében. Megkezdődtek a millenniumi előkészületek, amelyek hét év múlva, 1896-ban, fényes ünnepségekben megtestesülve, újra a magunkra találásának éve lett, kulturális és gazdasági szempontból egyaránt. Költői kérdés, hogy most a beregszásziak milyen kérelme találna meghallgatásra a magyar kormánynál? Minden szavuk süket fülekre találna az anyaországban, amikor már a csonka megyerendszereket is felszámolni akarják. Az igazság az, sajnos, hogy saját soruk igazgatására sincs lehetőségük, még papíron sem, mivel a 47 és fél milliós Ukrajna parlamenti képviselőtestületébe is csak úgy kerülhet be egy magyar képviselőjelölt, ha meg tudja szerezni szavazásra jogosultak 120 000 szavazatát. Hol tudunk mi összefogni? Annyi viszály után, félő hogy sehol. Leírtak minket mindenütt, legfeljebb szépen kuksolhatunk, például egy semleges Shakespeare szonett sorai között, „s vajon a hattyú mit remélhet, az oroszlán szájában?” érzéssel.

Estére Viskre értünk. Szép 10 ezer fős lakosú nagyközség, évszázadok alatt koronaváros; a Kölcsey Ferenc gimnázium előtt vártak mosolygó vendéglátóink. Kocsikkal vittek két ágyas, fürdőszobás lakásokba. Barátkoztunk. Minden szállásadó reggelit és estebédet adott, ennyit fizettünk, közben kiderült, hogy minden háznál a legfinomabb sima vodkával, a 40 fokos gyógynövény vodkával (cirill betűvel és angolul is fel volt tüntetve a Ladys Secret márkaneve), borokkal és nemzetközi üdítőitalokkal fogadtak. A Szabó Lajos családhoz voltunk elszállásolva négyen. Egyik szobában voltam én az öcsémmel, a másikban egy „értelmiségi házaspár”. Fél szóból is ért a magyar, de a pesti emberünk mégis megkérdezte, hogy mivel lenne most jobb nekik, ha kettős állampolgárok lennének. Rozika, a háziasszony – figyeltem – lesütött fejjel kezdte beszédét, hogy lánya most diplomázott a nyíregyházi tanítóképző főiskolán, de ha az államvizsgájára el akar menni, vízumot kell kérjen, úgy hallotta valami 30 000 forint lesz. Ő laboránsként dolgozik a helyi korházban 20 ezer forintnak megfelelő összegért. A nagyközség korháznak 150 dolgozója közül már csak 7 magyar van, sokszor gondolta, hogy ő is otthagyja az egészet, de nem volt szíve otthagyni, hisz szükség van rá, a csak magyarul tudó időseknek…

De inkább temetkezzünk a dicső múltba! Visk első írásos emléke 1271-ből való, IV. László magyar király a Hont-Pázmány nemzetségnek adományozta a települést és a környékbeli földeket, akik birtokaik és a tiszai sóutak védelmében a Várhegyen erődítményt építettek, később funkcióit a huszti vár vette át. Híres volt a Várhegyi-fürdő gyógyvizéről, a sok jeles látogatója közül Kölcsey Ferencet említik előszeretettel a helyiek is, de fénykorát az első világháború előtt élte. A szovjet érában higanyt bányásztak itt. Orosz és cigány több száz családot telepítettek ide. Az Északkeleti–Kárpátok innenső lejtőire az évszázadok alatt ruszinokat fogadtak be olcsó munkaerőnek, de maguktól is leszivárogtak a hegyekről, akárcsak az oláhok. A II. világháború után ukránokat telepítettek. A másfélezer kilométer hosszú Ukrajnának a keleti fele oroszbarátnak mondható, hisz az ukrán is eloroszosodott, de viszont a nyugati felében kezdik visszahozni a régi ukrán szavakat, így a lányuk már ukránt tanult az iskolában, de semmit sem értett, mindent bemagolt, még versmondó versenyt is így nyert, oroszul viszont jól beszél. Házigazdánk a helyi festékgyárban volt művezető, míg be nem zárt; majd építőcsoportjával dolgozott Ukrajna minden részén, Magyarországon is, ők alakították át a rendőrtiszti főiskolát szállodává. Említette, hogy ő sváb származású. Mondtam neki, hogy őseik valószínű szászok és erdélyiek lehettek, mivel lakosait Visk is déli irányból kaphatta Máramarossziget irányából. Húsvét szombatján elmentünk a református templom esti istentiszteletére. A férfiak fenn ültek az emeleten, figyeltem a férfiak arcvonásait, s az előttem lévő sorban, egy régi barátomat véltem látni, oda is súgtam házigazdánknak, hogy ezt a férfit ismerem, ez széki, velem egyidős. Szék ugyancsak koronaváros volt valamikor. Ez az Ajtai Sándor nyilván ide házasodott. Nem – mosolygott – ez viski. Később a viski pap, beszélt a falu és egyház múltjáról, s a templomot körülölelő emlékművekről. Azzal kezdte, hogy a mai viskiek szászok és székelyek leszármazottai. Na ugye, megmondtam – újonnan felfedezett Szabó rokonomra néztem, ha már Ajtai Sándort nem láttam. Szép, felemelő istentiszteletet hallhattunk. Az első református zsinat 1548-ban volt Visken, az első református zsinat egész Erdélyben, Széken volt (ahol én születtem), 1555-ben. Most itt vagyok, csodálom a templomhajó festett fakazettás mennyezetét. Geometrikus és virágmotívumos, négy színes galambbal. A középpontjába a magyar angyalos-koronás címer van festve. Csodálatos érzés, hogy ez itt van, ez nem vállalás kérdése, hanem akarás, kitartás egy életen át. Először a csehek verték le, aztán a szovjet érában volt bemeszelve. (1939-ben Kárpátalja visszatért 1944-ben újra elszakították az anyaországtól.) A tavaly óta csakazértis az övék (az égiektől függenek, nem földhözragadt hatalmaskodóktól) Magyarország és kapcsolt részeinek angyalos címere!

De a templom előtti téren és oldalán sűrűn sorakoznak a csodálatosnál csodálatosabb faragott emlékművek. Sehol sem láttam ennyi emlékezni és élni akarást, mint a nagyközséggé nyomorított, de lelkileg meg nem tört néhai koronavárosban. Az ódon református templom előtti téren állítottak először kopjafát az 1944-ben elhurcolt és Szolyván meghalt több mit húszezer magyar emlékének. Kopjafa-domborműt állítottak 1989-ben, az I. világháború- II. világháborúban elesettek és külön a sztálinizmus helyi áldozatainak. 2003-ban avatták fel azt az emlékoszlopot, amely az öt máramarosi koronaváros dicső múltjára utal, városi címerük megfaragva látható, felül a Máramaros megye medvés címerével. (A megyeközpont, Máramarossziget egy pár kilométerre a Tiszán túl, Romániához tartozik.) Emléktábla hirdeti az összes itt szolgáló református lelkészek neveit. 1956-os kopjafa magaslik a bejárat egykori vártemplom előtt. 2005 novemberében a római katolikus plébánia kertjében avatták fel a koncepciós perek áldozatainak emlékművét. A helyi Kölcsey Ferenc középiskola bejárata előtt három emlékmű is található. Visk főterére a tavaly újra visszaszállt a turulmadár. Szabó Lajos és négy helyi készítette a monumentális, kissé szecessziós ívekkel is ellátott talapzatát. (Amikor az előbbi emlékműről beszélt házigazdánk, kétszer is odament hozzá pesti emberünk és bocsánatot kért tőle, hogy nem jól szavazott, de megígérte, hogy legközelebb tudni fogja, hogy hová kell szavazni! Házigazdánk rám nézett, aztán bölcsen magyarázott tovább.) Halottaik nevei arany betűkkel olvasható. A téren a szovjet emlékművet is meghagyták, de talapzatára külön táblán olvasható a magyar katonaként elesett hősök nevei, s külön táblán van a szovjet katonaként elesett magyarok nevei.

Hogy miért van ennyi emléktábla? Mert az évszázadok alatt Kárpátalja és az Északkeleti-Kárpátok vonulatán belül leginkább itt dőltek el az élni vagy meghalni harcok végeredményei. Itt csapott össze Kelet Nyugattal. Sajnos akkor Nyugatot csak a magyarok (székelyek, szászok) védték. Most pedig a kárpátaljai magyarok kívül esnek – szinte azt írtam esnek el! – az Európai Uniós határokon, kettős állampolgárok sem lehetnek, pedig még földrajzi értelemben is Európa közepe Rahó. Két emlékoszlop is hirdeti, az egyiket az Osztrák-Magyar Monarchia idején állították, a másik emlékművet az ukránok állították pár száz méterre az elsőtől, úgy látszik ők jobban meg tudták határozni Európa mértani központját.

Azért van ennyi emléktábla, mert már Károly Róbert 1329-ben adományozott városi rangot Visknek. Azért mert, már előtte a XIII. század második felében itt épült Kárpátalja első kőtemploma, amely az évszázadok alatt többször lett a tűz martaléka, 1717-ben a tatárok a települést is felgyújtották, de a viski és a huszti lakosok a huszti várat még meg tudták védni. Ekkortájt kerültek a vidékre a székely határőrök. A XVI. században királyi előjogokkal szászokat telepítettek. 1657. január 14-én, II. Rákóczi György 16 000 fős erdélyi seregével Visk határában vert tanyát, itt tartották meg az erdélyi országgyűlést, mely jóváhagyta a lengyelek elleni hadjáratot, a trón megszerzéséért. IX. Károly svéd király cserbenhagyta szövetségesét. Közben a török megtámadta Erdélyt. A lengyelek győzelme után a környék városait és falvait felperzselték, Visk is a lángok martaléka lett. II Rákóczi György otthagyta seregét, serege elpusztult, illetve fogságba került, Erdélyt ugyanakkor a török dúlta fel. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a viskiek a kurucokat támogatták. Kit támogathattak volna mást? A XVIII. Század második felétől és a XXI század első felében Visk len és kendervásznairól lett híres országszerte, s a messzi földön keresett lenolajról. Már a XVII. század közepétől van református magyar tannyelvű iskolája, de egy évszázad múlva 1824-ben megnyitották a ruszin nyelvű iskolát, a hegyekből befogadott népesség javára a szovjet érában a viskiek a helyi Határőr Kolhozban dolgoztak. Az egyik legeredményesebb gazdálkodó nagyüzemének számított a szántóföldi növények, a gyümölcsösök gondozása, a férfiak nagy része már akkor is építette Oroszország nagyvárosainak épületeit, most Ukrajnát építik. Magyarországot, de még Szlovákiát sem építhetik ezután vízum nélkül.

A kolhoz felszámolása után (2000 tavaszán), a viskiek között osztották szét a földeket. Az itteni gazdák száma meghaladja a másfél ezret, önellátó gazdálkodásra rendezkedtek be – az Anyaországban ez sem sikerült – , takarmánynövényeket s jószágot tartanak. Szabó Lajos házigazdám, csak annyit mondott, hogy most nagyon lement az árra a disznónak. Ez azt jelenti, hogy a két kétmázsás, és a négy mázsás körüli hízóit, csak jóval áron alól tudja értékesíteni.

Ennyi a történelemről és a disznókról. Félő hogy helyhiány miatt a többi városokról és falvakról kevesebbet írhatok.

Egyébként most Ukrajnában polgárháborús hangulat van, a Viskiek csak legyintenek… Miután több ellenzéki képviselő átült a kormányoldalra, azután Viktor Juscsenko elnök április 2-án Kijevben feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki. A kormányfő Viktor Janukovics előrehozott elnökválasztással fenyegette meg az államfőt, másnap már tárgyaltak, de minkét fél azt hangoztatta, hogy a feltámadásra való tekintettel hétfőig felfüggesztik az ellenségeskedést

A nagymuzsalyi aranybányában megfordult minden jelentősebb parlamenti képviselő! Mi csak többször áthaladtunk a magyar nagyközségen, ez a vulkanikus eredetű katlan, most is a szemet gyönyörködtető virágos paradicsom, virágzik a cseresznye és a barack minden takaros ház körül, itt főleg gyümölcstermesztésből élnek az emberek.

A Vereckei-hágó felé tartva, Munkács szélén haladtunk át, a főútról jobbra kanyarodtunk, s szemünk elé tárul, akár egy friss varázslat Munkács vára. Munkács városa a 2001-es furcsa népszámláláskor 81 600 fő, ebből 62 000 ukrán, 7 300 orosz, 6 900 magyar és 1 100 cigány volt. Kíváncsi lennék a lakosság 1991 előtti összetételére, amikor nem Ukrán Köztársaságot, hanem Szovjetuniót írtak. Munkács első nép szerinti birtokosa 1378-ban Macsolai Rudolf, aztán hódoltak az évszázadok során Mátyás királynak, Hollós Jánosnak, Szilágyi Erzsébetnek, majd a Csáktornyai, Büdy, a Szapolyai, a Bethlen, Rákóczi, Esterházy és a Thököly családnak. II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől kapták a korabeliek az erdő használatának jogát, sertések makkoltatásának céljából. A korabeli iratok szerint a jobbágyok tartoztak telekbért fizetni, évenként két akó bort kimérni, a beregszászi Horgas szőlőt megművelni, ehhez hordót készíteni. Az itteni gazdák mindig tartottak szarvasmarhát, a község határában dús legelők voltak. Az 1649-es összeírás szerint 466 darab szarvasmarha volt, közel 70. méhkas. A falut egykor körbeölelő rengeteg erdeiben egykor bölény, medve, hiuzok, nyestek és szarvasok tanyáztak. A krónikák feljegyezték, hogy II. Rákóczi Ferenc örömest vadászott Munkács környékén.

Munkács belvárosában ritka szép Petőfi szobor látható. A város nagy szülöttének, Munkácsy Mihály mellszobra feszeng a magas ezüstfenyők előtt. Nem messze egy emléktábla hirdeti szülőhelyét. Csak magyar nyelvet hallani ritkán. Visszarepülök az időbe, mondjuk 160 évet, amikor Petőfi itt járt, írta A munkácsi várban című verset (1847. július 12.): „Itt tűzé föl piros zászlaját a/ Szabadságnak Zrínyi Ilona?/ A szabadság hősének tanyája/ Íme, íme most rabok hona…”

Az 1848 március 15-i pesti események híre gyorsan eljutott Kárpátaljára is, népe lelkesen üdvözölte a forradalmat. Beregszászon, Munkácson, Ungváron, Huszton, Visken, Máramarosszigeten, Técsőn és más helyeken nemzetőrségek alakultak, amelyek rövid kiképzés után honvéd zászlóaljakat alkottak, s részt vettek a szabadságharc különböző csatáikban. A 21. zászlóalj székhelye Munkács volt. (Toborzási területe Bereg, Ung, Ugocsa és Máramaros megyék.) A zászlóalj főleg a Jellasics horvát bán csapatai elleni diadalokban tűntette ki magát. A Munkácstól északra fekvő Őrhegyalján (Podheringnnél) Kárpátalja legsikeresebb ütközetében (1849. április 22-én) megállítják az előrenyomuló orosz csapatokat. Ugyanezen a napon a magyar honvédsereg bevonul Komáromba. A kárpátaljai köztemetőben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseinek sírját gondozzák. Mi anyaországiak, legalább halottak napján gondolunk elődeinkre?

Munkács neve, vára honfoglalással kapcsolatos. Anonymus Gesta Hungarorumban leírja ezt a helyet, amikor a Havas-erdőn áthaladva a hungi részekre szálltak alá, először foglalták el, Munkácsnak nevezték, mivel igen nagy fáradsággal jutottak el erre a földre, amelyet maguknak annyira áhította, kimodhatatlanul megkedveltek, negyven napot töltöttek ott. A legenda szerint Álmos reggel felkelt és szemlélte az előtte elterülő síkságot. Észrevette, hogy egy magányos hegy tetejéről sűrű füstfelhő száll fel. Ellenséges őrtűznek vélte és azonnal csapatokat küldött oda, de értesítették, hogy a táltos hálaáldozatot mutat be. Maga is elment az áldozat helyére, s annyira megtetszett neki, hogy a maga sátrát ezen a helyen állította fel. 40 napos pihenő után, a hegyre erődítmény építését rendelte el. Mivel a vár építése nagy fáradságba került, Munkásnak, vagyis Munkácsnak nevezték el. Kárpátalja legismertebb történelmi, építészeti remeke e vár, amely a síkság közepén uralkodik egy 408 m hosszú 266 m széles és 68 m magas bevehetetlen várhegyen. Három külön védelmi rendszerrel, három teraszon fekszik, a legmagasabb részén áll a legrégebbi várrész, a fellegvár. A várat helyenként 3,8 m vastagságú fal, 8 fülesbástya és 3 körbástya védi. A bejáratát kettős kapubástya őrizte, a Hajdú-bástya és a Német-bástya. Az alsó várban éltek a várat kiszolgáló szolgák és kézművesek. A középső várt védte egy 10-12 méter mély szárazárok, valaha fából készült felvonóhíddal, balra a Huszár-, jobbra a Kerékgyártó-bástya található. A középső vár udvara a Rákóczi tér, hatalmas 2-3 szintes épületeiben a várvédő katonaság kaszárnyái, lőszerraktára, a lovagterem, a konyha és élelmiszerraktárok voltak. Egykor ott állt a várkapitány háza is. Az első írásos említése Munkács várának 1311-ből való, amikor Aba Amadé kiskirály fiai kénytelenek voltak visszaadni a várat a királynak, Károly Róbertnek. Zsigmond király Podóliára való kiterjesztése érdekében Munkács várát rokonának, Korjatovics litván fejedelemnek adományozta, aki 1396-1414 között birtokolta. A Lórántffy-bástya melletti négyszögű torony a vár legmagasabb építménye, egyben a város szimbóluma is. A toronyból kijuthatunk a Géczy-bástyára és a fellegvárba A Rákóczi-bástya mellett feljutottunk a középső vár másik bástyájára, a Vezér-bástyára. Idegenvezetőnk elmondta, hogy gyűjtik a pénzt, s úgy néz ki megvalósul a 12 méteres fesztávolságú turul visszaállítása, amit a cseh megszállók romboltrak le. (A millenniumra állították a díszes 33 méteres emlékoszlopot, amelynek tetején egy kiterjesztett szárnyú, csőrében kardot tartó bronz turulmadár volt) E helyről megcsodáltuk az egész várost – csak egy-egy bezárt, romos gyár környéke utal a közelmúltra –, a Latorca kanyargós folyását, amely a Lovacska-hegyen (kengyel alakú) túl, a Csernek s más hegyeken túl vezet a völgy a Verecke felé. Visszalépcsőztünk, majd a kapun át feljutottunk a fellegvár palotáihoz, egykor a várúr és udvartartása lakott itt, például Hunyadi János, később Mátyás király, a mohácsi vész után, 1528-ban vár ura volt Szapolyai János, miután elfoglalta a Ferdinánd-pártiaktól. 1560–ban Ferdinánd a várat Dobó Istvánnak adományozta, de akkor a vár az Erdélyi Fejedelemség kezén volt, s az egri hős nem vehette át az adományt.

Miután Bocskai István Álmosdnál megveri (1604 október) a császáriakat, szinte egycspásra a felvidéki és az erdélyi nemesség mellé állt. 1605-től Bocskait Erdély fejedelmévé választják az erdélyi rendek, majd a szerencsi országgyűlésen Magyarország fejedelmévé választják, hamarosan a Dunántúl nagy része is Bocskai birtokába jut, Rudolf császár tárgyalásokra kényszerül Bocskaival. 1606 nyarán megkötik a bécsi békét, amely elismeri Erdély függetlenségét és a szabad vallásgyakorlást. Meghagyták a magyar nemeseket országos tisztségeikben. A szent Koronát hazahozták Magyarországra. A Bocskai-szabadságharc volt az egyetlen győztes függetlenségi harcunk évszázadok alatt. Bocskai tekintélyét mutatja, hogy az ő közvetítésével ért véget a tizenötéves háborút lezáró zsitvatoroki békekötés, amely húsz évre szólt; egy pár hónap múlva 1606 decemberében a fejedelmet megmérgezték. A fejedelem végrendelete évszázadok alatt politikai örökséget jelentett a magyarságnak: „Szeretettel intvén mind az erdélyi, mind a magyarországi híveinket, az egymás között való szép egyezségre… az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket…, tartsák ő atyjokfiainak és véreknek, tagoknak.” (Bocskai, ha ma élne, mit tenne Magyarország vergődő tagjait hét felé szabdalva látná vérezni?!)

Munkács várát Aztán Bethlen Gábor, I. Rákóczi György volt a várúr, amikor is megszerezte a vár örökösödési jogát. Halála után özvegye Lorántffy Zsuzsanna tovább folytatta az építkezés, beépíttette a várhegy 3 felső teraszát, a megannyi tornyát, a lovagvárnak messzire tündöklő tiszteletet parancsolva. Majd I. Rákóczi Ferenc halálát követően a vár Zrínyi Ilonára szállt, Thököly Imrével való házassága idején a kurucsereg fontos bázisa lett, miután elfoglalta Felső-Magyarország legnagyobb részét. A törökök sikertelen bécsi hadjárata után, amelyben Thököly is részt vett, –rossz oldalon álltunk, mert a török birodalom hanyatlott, de azért Thökölyt a szultán először királlyá, majd fejedelemmé nevezte ki. Lotharingiai Károly herceg, szövetséges 70 000 fős serege miután elűzte a törököt Bécs alóla, a sikeren felbuzdulva, a pápa irányításával 1684-ben megalakul a Szent Liga; tagjai lettek a pápán kívül a Habsburg császár, a lengyel király és Velence városa; esküt tettek a török elleni harc folytatására, Buda visszavételére is; ilyen összefüggésben a császáriak 10 000 főnyi serege 1685 novemberében Munkács vára alá vonult, s Aeneas Caprara tábornok felszólította Zrínyi Ilonát a vár feladására, amit a kor legszebb és legbátrabb főasszonya megtagadott. A császáriak csak 1686. március 10-én kezdték meg a vár intenzív ostroma, de Zrínyi Ilona hősiesen helytállt lelkes várvédőivel együtt. A majdnem két évig tartó kimerítő ostrom után, a kurucok kilátástalan helyzete és a Thökölytől érkezett titkosírású levél, amelyet titkára félrevezetően fejtett meg, Zrínyi Ilonát a vár feladására kényszerítette 1688 január 17-én. (Az utolsó mondatot a munkácsi és más útikönyvecskék írják, de az igazsághoz az is hozzátartozik, amit akkor Zrínyi Ilona is tudhatott, hogy 1686. szeptember 2-án a szövetséges csapatok 62 000 fős seregének és a magyar végvári katonák 15 000 fős megmaradt része visszaharcolta Buda várát, a 145 évi török uralom után! A csata végén sok ezer török holtteste borította Buda utcáit, az utolsó budai pasa, Abdi Abdurrahman is elesett.)

1848 május 2-án a várat a honvédsereg vette birtokába, kiszabadítva a várbörtön foglyait, s elültették a szabadság hársfáját, amely aztán több mint százéves korában, a szovjet megszállás idején száradt ki.

Zrínyi Ilona emlékét a tavaly óta a középső vár udvarán felemelő bronzszobra őrzi, mellette gyermekét, a kis Rákóczi Ferencet átöleli. Minden magyart a velük való fényképeztetésre csábítják.

A második világháború után a szovjet belügyi szervek Gulágot működtettek a várban, majd tíz éven keresztül az 1. sz. Ipari Szakközépiskola tanulóival itt szerelték, olajozták a mezőgazdasági gépeket. 1971 és 1993 között a lvovi restauráló intézet ténykedett a várban. Kovács Sándor szerint (aki több kárpátaljai ismeretterjesztő könyvet írt),ez a restaurációnak nevezett időszak több kárt okozott a várnak, mint több évszázados ostrom. Az utóbbi évtizedben valódi felújítások történtek, múzeumrészek találhatók a várban, a fellegvárban Néprajzi Múzeum van Petőfi és Zrínyi szoba, s egy ökumenikus kápolnát is felavattak a tavaly, az összes egyházi képviselők jelenlétében, a csempészbandáktól a határon elkonfiskált több évszázados ikonok kerültek a falra.

 

Munkácstól –– Szolyvára mentünk (34 km). Az emlékparkban (az egykori gyűjtőtábor helyén alakították ki 1990-ben) koszorút helyeztünk el, és fejet hajtottunk a magyar áldozatok emléke előtt. Több mint harmincezer magyart hajtottak ide gyalogmenetben, fegyveres katonák kíséretében. A három napos „malenykij robot” vége több mint 20 000 halott, 8 ezer neve, születésük helye szerint fekete márványtáblán olvasható. A idegenvezetőnk egy budapesti túlélővel találkozott, aki elmondta név szerinti ismerőseit, akik ide vesztek, s nem tudni róluk. Egyetlen bűnük volt, hogy magyarok, s Benes hatni tudott Sztálinra, hogy a németekkel együtt a magyarokat is tekintsék kollektív bűnösöknek. A 4. Ukrán Front vezérkara 1944. november 13-án adta ki a hírhedt 0036. számú parancsot, amelynek értelmében a német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek, ugynúgy mint az ellenség katonáit, le kell tartoztatni és hadifogolytáborba irányítani. 1944. november 14-től, három napon belül a 18 és 50 év közötti férfiak kötelesek voltak jelentkezni. Akik kibírták a gyalogmenetet, az ütlegelést, a hiteget és az éhséget útközben, azzal a tífuszjárvány végzett, aki ezt is túlélte, azok nagy része sosem került vissza szülőföldjére, azok a Sztarij Szamborhoz tartozó lágerekben, illetve különböző munkatáborokban haltak meg. Béke boraikra.

 

A Vereckei-hágó felé két útvonal „vezethet minket vissza”, a rosszabbik utat, de a szebb tájat választottuk. Vagyis az ellenőrző pontot és a jó utat kikerültük. A völgyben sok beteg fenyő szomorkodik félig kiszáradva, halványzöld tűlevelekkel. Tíz év hurcolták be a betegséget a Tátrából, ha akkor kivágták volna a beteg fenyőket, talán meg lehetett volna állítani a kór terjedését. A változatos völgy alján a lombhullató fák között a vadcseresznye és a cseresznyeszilva virágzása tavaszt sugall. Megfogadam magamnak, hogy legközelebb az erdő őszi színpompáját, ruháját jövök megnézni. A hágó előtti utolsó falu Verebes (Verbias), ahol 1703-ban Esze Tamásék várták II. Rákóczi Ferencet, hogy a magyar szabadságharc (talpasai) élére álljon. Innen már meredekebbek a szerpentinek, a busszal csak lépésben lehet haladni, de annál többet lehet látni, Adyval érezni téridőben. „Góg és Magóg fia vagyok én,/ Hiába döngetek kaput falat/ S mégis megkérdem tőletek:/ Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?// Verecke híres útján jöttem én,/ Fülembe még ősmagyar dal rivall,/ Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?” Igen, ezzel a verssel kezdődően 1906-ban (Új versek címmel) megszületett a modern magyar irodalmunk, amely Párizsból tört be Dévénynél, de keleti szellemiségünket megőrizve. Költő zsenink száz évvel előre látta végzetünk? Azóta is csak sírunk, már rég semmink sincs, már kérdezni sem szabad! Főleg zászlóval kivonulni nem, mert azonnal fejbe vágnak a magyarul beszélő idegen szívűek!

A Verckei-hágó a Máramarosi-havasok és a Keleti–Beszkidek koszorúja közti 839 méter magas átjáró, ma már szinte csak turistaforgalom van. 1980-as olimpia előtt épült az új autóút Munkács és Lemberg között, elkerülve ezt a hágót. Ez nekünk jelentsen valamit! A hágó legmagasabb pontján egy évtizede befejezetlen hotel kesereg, pár száz méterre lejjebb az út mellett, egy nagy gránitkő felületén jól látható a magyar címer alakzatának, szegeinek nyomai. Ennyi maradt eredeti millenniumi szoborból. Észak felé már lejtős út visz Galíciába, de fölötte, felénk néz a havasi pásztor kőszobra, havasi kürtje félig letört, de mégis olyan gyönyörű hangokat tud kicsalni belőle, hogy nem is csak a lelki szemeinkkel látjuk a szobor talapzatára bevésett: „VOLT 1000 évig” jelentőségét! Innen néhány perces gyaloglással egy még magasabb pontra érünk, ahol a torzón marad millecentenáriumi emlékműnél elénekeltük a magyar és a székely himnuszt, a Boldogasszony anyánkat. Még a digitális fényképezőgépek csattogása is az agyunkba nyilallt, mert már a fekete márvány oltárkő sarkait is megrongálták! A kereszthez nem nyúltak, teljesen ép, mintha most aranyozták volna. Idegenvezetőnk mondta, hogy amikor itt járt utoljára nem voltak ezek a rongálások. Galíciai soviniszta fiatalok szoktak átjönni… Tiszta szerencse, hogy azért a Kárpát-medence felől magyar csoportok gyakran látogatják! Igen, ide is vissza kell jönni, s elhelyezni az emlékezés és a kegyelet koszorúját! Aki többször is látta a Feszty-körkép 120 méter hosszú és 15 méter magas gigantikus méretét és szépségét Ópusztaszeren, az itt saját szemével fedezheti fel a táj erős zöldjeit, kékjeit és sötétliláit; megérteni véli Feszty Árpád és festő társai itt töltött hosszú alkotói szenvedélyüket, mert a körkép elkészítéséhez számtalan olaj-, pasztell- és szénrajzot készítettek.

Késő délután van. Mintha egy örökké tartó álomba merülnék. Hegyek ringatnak fenyveseket, félkörben egyre mélyebben egyre kékebben, s az ég-perspektíváján hullámokban hömpölyöknek a felhők: az égőnarancs nappal sokáig incselkednek, mint a gyerekek. Ezek a felhők bonyolult alakzatokba szerveződnek, ölelkeznek: kemény csatasorban képesek nekünk elhozni az áldást jelentő esőt. Hirtelen sötét, komor felhők takarják el a napot, aztán sietősen vonulnak tovább. Fehér bárányfelhők váltják fel őket, majd a csipkefátyol-utóvédjeinek sikerül győzedelmeskedni!

Másnap más látnivalók. Ungváron székel az Ungvári Nemzeti Egyetem. A szovjetek engedélyével 1946-ban alakult 4 fakultással, ma ukrán nyelven folyik a tanítás, az utóbbi években nyílt meg a magyar-történelem szak, a hallgatók 10-15 %-a kéri akkor magyarul is oktatnak. Állami finanszírozású, de már fizetett szakokra is be lehet iratkozni. Magyarországi felsőoktatási rendszerbe a környék magyarsága már csak vízummal jöhetnek-mehetnek (és sok pénzzel!). A vízum egy évre, egy hónapra, de olyan is van, hogy csak 2 napra szól. Magyar vízummal be lehet menni Szlovákiába, de be kell lépni Magyarországra is – tudtuk meg idegenvezetőnktől, a közeljövő furcsaságait. Az Ung fölötti hídon haladtunk a központ felé, a folyó partján Európa leghosszabb hársfasora látható. (Szedhetik virágaikat szívbántalmak elleni gyenge teákhoz, gondoltam, de hallgattam, mint a sír.)

Anonymus a Gesta Hungarorumban Hung várát említi, amikor Álmos vezér és főemberei oda lovagoltak, hogy elfoglalják azt. A vár Laborc nevű ispánja futóra fogta a dolgot, a folyó mellett elfogták és felakasztották, attól a naptól hívják a folyót Laborcnak. „Azután Álmos és övéi bevonultak Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Hungária vezérének, összes vitézei pedig Hungról hungarusoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.”

Az Ung két folyó ága által közrefogott 30 m magas, vulkanikus eredetű dombon, a várat honfoglaló őseink építették. A történelmi Magyarország legrégebbi vára, Ung megye már 1085-től van megemlítve. A besenyők nem tudták bevenni, de Batu kán hordái 1241-ben a várat felégették. 1288-ban Kun László király Aba Amadé nádornak ajándékozta Ungot, majd Amadé fiai fellázadtak Károly Róbert ellen, a király csapatai győztek, s Ung vára ismét elpusztult. Károly Róbert a francia származású nápolyi barátjának, Drugeth Fülöpnek adományozta a várat s hozzá tartozó birtokait. Ő volt 1328-35 között az ország nádora. Drugethek nemezedéke építette, aztán a család Homonai ágának egyik tagja, László fejezte be a vár építését. A mohácsi vész után a vár Szapolyai János hűségén állt, de 1551-től a császáriaké. Homonai Drugeth István, akit jó hadvezér és jó költőként tartunk számon; 1566-ban katonáival szétverte a török zsoldban harcoló tatárokat, majd jelentős építkezésbe, bővítésbe kezdett. Aztán Bocskai István fejedelem birtoka. Átengedte a reformáció harcos hívének s költőjének Drugeth Bálintnak, de halála után György ismét visszatért a katolikus hitre s Habsburg-párt híve lett, ezért Bethlen Gábor megszállta a várat, Drugeth György Lengyelországba menekült, zsoldosokat toborzott, visszajött és legyőzte I. Rákóczi György erdélyi fejedelem seregét, de katonái szétszéledtek, ő visszatért Lengyelországba „meghalni”. Fia, Drugeth János hithű katolikus, az ő kezdeményezésére lett jezsuita kollégium Ungváron. Amikor 1644-ben már befejezte a jezsuita rendház és templom építését, a I. Rákóczi György csapataival beveszi a várost, s Drugeth János egy év múlva már halott, de az özvegy folytatta művét, hogy összehozza a görög katolikusokat a római katolikusokkal. 1646. április 24-én 63 görögkeleti pap tett hűségesküt a pápa szentségére, és ezzel megszületett a görög katolikus egyház. (A mostani görög keletiekkel (ortodox), és pravoszlávokkal újra nekünk kell először kiegyezni?) A következő Drugeth Zsigmond várurat már Thököly Imre szólította fel, hogy önként adja át a várat. Az nem fogadatt szól, az életével fizetett, kihalt az utolsó Drugeth, s a vár is nagy károkat szenvedett. Majd Bercsényi Miklós grófé lett, aki a kurucok által megrongált várat kijavíttatta, fejedelmi pompával rendezte be, megajándékozta saját festmény és rézmetszetgyűjteményével, gazdag könyvtárral, fegyver és régiséggyűjeménnyel látta el. 1707-től Rákóczi fejedelem, fővezéségének központja, innen intézte a szabdságharc ügyeit, itt fogadta a külföldi követeket, hadvezéreit, a kedves ruszin Beca Ivánt és „gubás hadát”. A császáriaknak csak Munkács vára volt képes tovább ellenállni. A vár újra a császáriaké, de az első világháború után már a csehek szállják meg, leszedik a várban többek között Bercsényi emléktábláját, amit a hálás utókor 1906-ban állított Ung örökös főispánjának; leverik a Becsényi utcatáblát, majd a szovjet megszállók keresztelék át az utcát a második vilgágháború után. (Már újra áll a Bercsényi emléktábla és a Bercsényi utcatábla!) A magyarbarát Mária Teréziánk lengyelországi 1775-ös felosztása után (a vár stratégiai jelentőségét elveszítette), a Munkácsi Görög Katolikus Püspökségnek adományozta a várat, ahol aztán görög katolikus papnevelde, Szeminárium és Líceum működött. A vár teológiai funkciójától a szovjetek fosztották meg, a görög katolikusokat paroszláv hitre kényszerítették.

Megtekintetük a legmonumentálisabb görög katolikus templomot az egyházmegyében. Egykori vértanú főpapját az elmúlt időben avatta boldoggá a római pápa. (Milán Šasik munkácsi görög katolikus püspökkel jó kapcsolatban vannak a mi híveinkkel, de a további boldoggá avatások előkészítő munkái nyelvi nehézségekbe ütköznek, mert kevesen beszélik a három fontos nyelvet: a magyart, az ukránt és az olaszt.) A templom gyönyörű, aranyozott ikonosztázzal büszkélkedhet.

A munkácsi várat nyugatról közelítettük meg, a József-fülesbástya mellett elhaladva. A külső várat három oldalról szárazárok határolja, a negyediket sziklafal. A 15-20 m széles, 5-10 m mély szárazárkon valamikor felvonóhíd volt, ma kőhídon lehet a külső várba jutni. Először is egy öntöttvas masszív, szoborkolosszus fogad, Héraklész még husánggal harcol a lernai hidrával. Nem messze látható antik öntöttvas mása a Pihenő Hermész szobra. Látható az egyhajós templom maradványai, 1646-ban, ebben a templomban jött létre a vidék ruszinságának hitet, önbecsülést és nyugati szellemiséget adó görög katolikus egyház. A fák közül, alacsonyról néz fel ránk a felemelkedni akaró turulmadár, talapzatán olvasható: MILLENNIUM. A szovjetek a tiszaújlaki emlékoszlopról szedték le. Minden rosszban van valami jó. A magyar turistáknak nagy örömmel fényképezgetnek vele, átölelve szárnyát, „fényesítve karmát”. Így vagyunk mindannyian szárnyaszegettek. A belső várat négybástyás masszív fal veszi körül, a díszbejárat nem korabeli. A szárazárkon valaha felvonó vezetett, ma fahíd, aztán jobbra a várkapitány háza, mögötte a Ferdinánd-bástya van. A várpalota homlokzatán reneszánsz stílusjegyek, a kapukereten egy 1598-as évszám, s a Drugeth-család címertöredékéből 4 seregély látható, a másik 3 a századok emlékén kering, ha bírja még az elveszettséget. Először a lovagterembe megyünk (az a legnagyobb terem a 40 közül), a görög katolikus püspökség idején a mennyezetét barokk stílusú freskókkal díszítették: angyalok és szentek vigyáznak ránk most is. Mivel Húsvét van, tojáskiállítás látható. Asztalon és vitrinben, népi motívumokkal festett tojások, patkolt és színes gyöngyökkel díszített, megrakott tojások fénylenek, az ablakon beszüremlő napfényben. Áthaladva a lovagtermen leginkább mégis a barokk szekrények oldalairól finoman kimunkált, tölgyfából faragott, pipázó urak és pásztorok köszönnek ránk illedelmesen. Itt látható a Lehoczky-hagyaték anyaga, van régészeti részleg, népművészeti és vallástörténeti részleg. Gazdag a népi hangszereket bemutató kiállítás, sehol sem látni egy helyen ennyi havasi kürtöt, de van tárogató, különleges hegedők és dobok sorakoznak körbe-körbe a falaknál is.

A Teréz-bástyáról látható a skanzen épületei és templomai. Különlegesek a ruszinok hegyi kunyhóknak egyszerű és praktikus faszerkezeteik, a gazdasági épülete, juhakoljai.

Megálltunk Csetfalván. A református templom 1773-ban festett mennyezetkazettáit nézegettük. A templom nyugati homlokzata elé, II. József, kalapos királyunk türelmi rendeletének köszönhetően 1796-ban szoknyás, galériás tornyot építettek, tűhegyes sisakos tornya, négy fiatornyával messzire „lát”, tornyában két harag „lakik”, az összeékelt tölgyfagerendákon nem látszik az idő vasfoga. (Annál inkább porladó a mai lélek, ugyanis nálamnál magasabb, eddig szimpatikusnak tartott lány, odaszól az előtte haladónak, hogy miért kell bemenni ebbe a házba? Azért, mondom, mert ez már a reformáció kezdetén is Isten háza volt!)

Mögötte még magasabb új templom. Egy magyarul is jól beszélő ruszin asszony mondta a kárpátaljai tervező nevét, mert mi Makovecz Imrére tippeltünk; mondta, hogy ez ökumenikus templom, a görög katolikusok és a római katolikusok közösen használják. Faragások kívül belül, a természetes fényben, leginkább az oltár mögötti, a Szentlelket ábrázoló fehér galamb emelkedik ki/fel. Közösen elénekeljük a Boldogasszony anyánkat, a ruszin asszonya a leglelkesebb énekes: egészséges, piros arcán is látszik az öröm. Átadjuk magyarszínű szalagos koszorúnkat, és megyünk tovább.

Megálltunk Técső város főtéren. Megcsodáljuk a főtéri görög katolikus templomot belülről, aztán a sarki református parókiát, majdnem olyan magas, székelykapus bejárattal, a tiszteletes úr pár perc múlva, kedvesen betessékel a tér legmagasabb templomába. Elmondja, a técsői gyülekezet megalakulása 1560-ra tehető, a korai reformáció az Aknaszlatinán már működő sóbányának köszönhető. (Később, busszal áthaladtunk Aknaszlatinán, a sóbánya bezárt, mert több ház beomlott a környéken. Az út mentén sok három-négy emeletes cigány-román palota látható. A tiszta román településeken is, pontosan úgy néznek ki világító, bádogtetős tornyaikkal, amilyeneket a kereskedésből és koldulásból összegyűjtött pénzekből építettek az erdélyi Bánffyhunyad külvárosában a cigányok.)

Técső lakossága 3 év alatt a reformáció híve lett, de az évszázadok folyamán a tatárbetörések, a pestis- és kolerajárvány, a 48-as szabadságharc csatái, az I. és a II. világháború, a sztálinizmus terrorja megtizedelte a koronaváros lakóit. A helységet valószínűleg a Német Lovagrend tagjai alapították, Teutsch-Au (így hívták közönségesen a lovagrendet). A rend máramarosi létezéséről 1213-tól oklevél tanúskodik. Jelenleg a gyülekezet több mint 2000 hívet számlál. A técsői gyülekezet egy magyar nyelvű gimnáziumot működtet. Egy háromszintes parókiával, benne vendégszobákkal dicsekedhet, amelynek falán Báthory István lengyel-magyar király emléktáblája látható. A lengyelek ma is legnagyobb királyukként tisztelik, aki még az oroszokat is legyőzte. Mi legalább sírját látogassuk a krakkói várban, mert Báthory Isván távlati célja a két Magyarország egyesítése volt; terveit azonban nem tudta megvalósítani, mert 1586-ban váratlanul meghalt. (A templom 700 férőhelyes, mechanikus orgonája 1853-ból való, a jelenleg is működő 3 harang 1880-ból való.) Ajándékba kaptunk egy pár általuk kiadott könyvet és képeslapot. Az utóbbi a templomot és az „égbe emelkedő szószék” mellett, a helyi Függetlenségi és 48-as párt zászlaját ábrázolja – angyalos magyar zászló! Ezt a zászlót a veszedelmek idején a toronyba rejtették, s mindmáig sikerült megőrizni. A város jelenlegi lakossága 12 900 fő, ebből 3800 magyar. Közösen elsétáltunk az 1896. március 15-én felavatott Kossuth-szoborig, ez sem a tegnap történt. Visszaértünk a templom oldalához, ahol a festő Hollósy Simon szobra áll. Sokáig néztem a verőfényben, erdélyi örmény származású volt, magyarnak vallotta magát. (A mai románok kisajátították, román festőként említik, annyira tetszenek nekik is a XIX században képviselt naturalista-realista stílusban festett képei (Zászlóvivő, Tengerihántás). Festőóriásunk élete utolsó éveit 1904-1918 Técsőn élte le, az általa létrehozott, de messzi földről látogatott művésztelepén. Ö maga a berlini festőiskolát végezte el. Festményeitől nem szívesen vált meg, pedig utolsó éveiben éhezett. Egy técsői anekdota szerint tej-tartozását egy festménnyel akarta kiegyenlíteni, de a helyi gazda megnézte, s visszaadta, hogy „ezt nem lehet megenni”. Ma már megvenni sem lehet, mert egy-egy festményének ára a Máramarosi-havasok fölött, a csillagos ég határát súrolják! Szerencsére láthatjuk jó pár alkotását „szűkebb pátriánkban, a Nemzeti Galériában”.

Rahó felé tartunk. Lakossága 15 000 fő, ebből 1 100 magyar. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiszámították az európai hosszúságú és szélességű körök közepét, s ahová esett díszes emlékművet építettek. Egy pár évvel ezelőtt az ukránok is nagy számításokba kezdtek, s kétszáz méterrel lejjebb határozták meg Európa földrajzi központját, hová ők egy még csicsásabb emlékművet állítottak. De minek a fontoskodás? Az ukránok az Európai Uniónak egyelőre nem kellenek. Ott van Jézus a keresztfán. Az út melletti meredek erdőn kapaszkodtam felfelé, hol eltűntek a csermelyek, hol zuhogó patakokban iramodtak alá. Inni is lehetett volna. Tiszta a víz, csak avarszagú. Színes kőzetet mindenfele, kedve a sötétpirostól, a fekete árnyalatáig, aztán az óarany színűtől az okkersárgákig. (Ahogyan pirit, csillám, úgy aranypor is lehetett benne, hisz a felső Tisza völgyében aranyat is mostak hajdanában.) Visszaérve a keresztfa fölötti ösvényen leültem. Három fiatal közeledik erre, az egyik hirtelen megáll, keresztet vet, s gyorsan felmászik pontosan Jézus mellé, a másik fiú lefényképezi, aztán a lány is felkapaszkodik, hogy lefényképezzék.

A Felső–Tisza legnagyobb baloldali két mellékfolyója a Visó és az Iza. A Visó gyönyörű völgyében volt szerencsém járni, amikor meglátogattam oda költözött volt osztálytársamat. Az apósa régi magyar tisztviselőcsaládból származott, a nyolcvanas években nyugdíjaztatta magát, elege volt a román diktatúrából. (Ugyanis, a Visó és az Iza völgye is Romániához tartozik, élnek még ott magyarok Borsán, Alsó Visón, Felső Visón, Hosszúmezőn.) Tehát, barátom apósától hallottam a legendát, hogy a Máramarosi-havasokban Attila idejében két vár állott, az egyik a délceg Tiszáé, a másik a kikapós özvegyasszony Izáé. Iza szemet vetett Tiszára, aki egy pásztorleányba volt szerelmes, de nem sokáig, mert Iza azt a földalatti börtönébe vetette. A szép, Iza csábításainak nem tudott sokáig ellenállni Tisza, a pásztorleányt is elfelejtette, s feleségül vette. De amikor a mézeshetek után újra a csatamezőn harcolt, megcsalta Iza. A havasok mindenható ura előtt nincsenek titkok, ő ezt a hűtlenséget, és a hű pásztorlány sorsát elmondta a hazatérő Tiszának, akinek a szívébe fájdalom hasított, de nem tudott sírni. A havasok ura megszánta és kősziklává változtatta. Elfojtott bánatának könnyeit vízforrássá változtatta, s ebből a forrásból ered még ma is a Tisza. A hűtlen özvegyet is forrásos kősziklává változtatta, de büntetésből mindig a Tisza kebelébe ömlik az Iza. A havasok ura kiszabadította a pásztorlányt, és neki ajándékozta a Tisza és Iza várát. (A Fehér-Tisza forrásvidékéig sem mehetünk, ennyi idő alatt még meghalni sem lehet, hogy lehetne eljutni a legtávolabbi állandó forrás vidékéig az egykori magyar-lengyel-román hármashatárhoz, ahol egy sziklaüregből bújik elő a forrás, és egy fából készült vályú teszi jelkésesen a Fehér-Tisza eredetévé. Ez egy ott elhelyezett réztábla is hirdeti, amelyet 2000-ben egy szegedi és egy rahói kutatócsoport helyezett oda.)

Rahó alatt a hídról néztük a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyását. A Fekete-Tisza sokkal feketébbnek tűnt, a másik oldalról (szemben állva, Keletről) ömlő Fehér-Tiszánál, amelynek habjai meg-megcsillanó ezüsttel ajándékoztak meg minket, messzire sodródókat. Nem sokáig merenghettünk, egy három éves forma cigányfiú ott termett, s tartotta a markát. Tettem bele 1 hrivnya ukrán pénzt, gondoltam ezzel elmegy. El is rohant a híd másik oldalára, egyet füttyentett, s egy pár perc múlva a híd közepén voltak vagy harmincan, lányok, fiúk, mindegyik tartotta a markát. Idegenvezetőnk mondja, hogy ő a hangadónak adott a múltkor pénzt, hogy ne engedje a többieket közel. Azóta már ennek is több kellene… Jött a híd felé két magyar csoport, érdiek és győriek, egyik idegenvezető kezében hosszú bot tündökölt, ettől minket is kevesebb purdé kísért, de búcsúzáskor, pont a legkisebbik volt a leghangosabb és a legszemtelenebb, még a nadrágját is lehúzta felénk fordulva. Pesti ismerősöm ezt még nem látta akkor, amikor a hídfőnél együtt tanulmányoztuk és be is másztunk, egy jól kiépített tüzelőállásba (Árpád-vonal része). A második világháború alatt egy-egy gépfegyverrel jól belátható volt a keleti irány, pontosan a Fehér-Tisza völgye, amely sokszor piroslott a vértől. A cigánygyerekek előttünk lábatlankodtak, pesti emberem nem adott egyiknek sem egy lyukas petákot sem. Aztán, mint derült égből a villámcsapás kifejtette: „Akkor ezeknek is mind meg kellett volna adni a kettős állampolgárságot”. Felháborítónak nem ezt a jelenséget, hanem ezt az anyagias, lélektipró gondolkodást és magatartást tartottam, hiába vállalkozó ember, hiába írták le a kettős állampolgárságért megtartott népszavazás előtt, hogy csak azoknak jár, akik igazolni tudják, hogy magyarok, stb., stb. Pedig előtte ő is ott volt feleségestől, amikor az idegenvezető bekérezkedett egy házhoz a vécére. A kis törékeny hölgy nagy szemekkel nézett, amikor az ukránul, oroszul magyarázott neki, de a magyar szó hallatán, egyből felkapta a fejét: „Tessék szíves magyarul mondani, én is magyar vagyok.” Vállalkozó ismerősöm saját tapasztalatából sem tanult. Közép-Kelet-Európában egyedül nálunk sikerült megvalósítani a gulyás-kommunista agymosást:„Megmondjuk neked mi a helyes! Ne kelts a feszültséget!” Szomszédainknál, (például Ukrajnában) nem sérült a nemzeti öntudatuk, még a multikkal szemben is érvényesíteni tudják (jogos) gazdasági érdekeiket.

Tatár-hágó felé, a Fekete-Tisza völgyében, ruszin falvakon haladtunk át. (Eszembe jut Kuttán András festőművész szavai, hogy ő Tiszasásváron (pontosan nem tudom, merre van) nőtt fel, ez egy ruszin falu volt, négyen voltak testvérek ő az édesapját alig ismerte, mert ’45-ben elhurcolta a KGB. A faluban csak három magyar család volt, egyébként a Kuttán nagyapja olasz mérnökként került a vidékre. Az apja volt a faluban az igazgató, nagyon szerették, árván sem szenvedtek hiányt, a ruszinok mindennel ellátták a családot. Minden nyáron ellátogat szülőfalujába, és kis ajándékokat visz. Azt is tőle hallottam, hogy Kárpátaljára 1945 után 1 millió ukránt telepítettek be!) Feketetisza (Podpoharszkij) hucul falu hosszasan terül el a völgyben, balra a Fagyalos-hegygerinchez tartozó Nagy Mencsely csúcsa emelkedik (1403 m) ki. A hegy északi oldalán, mit sok más helyen, a faúsztatás korában vízfogó működött, hogy a Fekete–Tiszát már tekintélyt követelő folyóvá árassza. Az út mellett ünneplő ruhában mentek a templomba. A falu központjában, a Hosszú (Dovzsina)-patak torkolatánál emelkedő dombon található a Szűzanya Menybevitele, 1836-ban épült pravoszláv fatemplom. Egy függőhídon (a pesti ember szerint a világ végén, de nem végzetén) átegyensúlyoztunk, a szemben lévő helyiek biztattak, mosolyogtak, mintha azt mondták volna, hogy nem kell annyira görcsösen ragaszkodni a feszítőkötelekhez, a rongy élethez, nem kell törődni az ártatlan kilengésekkel, egyenesen, határozottan kell járni! A szétszórt házak és gazdasági épületek között felmentünk a pravoszláv fatemplomhoz. Belülről nem láthattuk (azt mondják, hogy a faragott, hucul motívumos ikonosztáza csodálatos), mert a mise után bezárták, de a környék általános iskoláskorú és kisebb palántái a templom körüli padokon gyűltek össze beszélgetni, viccelődni (egy pár kiskorú cigizett is).

Kőrösmezőn haladtunk át – 630 m tengerszint feletti magasságban, egy impozáns medencében fekvő mezőváros, lakossága 8006 fő, ebből 809 magyar. 1940-ben, az anyaországhoz való visszacsatolás után, a Mezőháti (Lazescsina)-patak és a Fekete-Tisza találkozásánál a budapesti turistatársadalom összefogásával egy télen-nyáron üzemelő 200 férőhelyes, fából készült, hucul stílusú s akkor is modernek számító kétemeletes szállót építettek. Akkor Budapest turistaszálló volt a neve, ma újra felújították, Edelweis névre keresztelték. A turistaszálló gazdag díszítésű oszlopdíszei között megtalálható Budapest címerének intarziája. Az utolsó hágó előtti falunál Mezőhát (Lazescsina) megálltunk gyönyörködni a jól látható Csornahora-hegység legmagasabb pontján levő: a 2061 m magas Hóvár (Hoverla) fehér csúcsa és katlana felemelő látványában. (Jól lehetne ott síelni, gondoltam, pont úgy néz ki messziről, mint a Kelti-Kárpátok legmagasabb csúcsa a 2303 méter magas Nagy-Pietrosz az erdélyi Radnai-havasokban, ahol volt alkalmam síelni, sőt maradandó bokaficamot szenvedtem gimnazista koromban.) Mégsem ez jutott eszembe, hanem az, hogy a magyar térképeken miért nem írják ki magyarul is azt, hogy Hóvár! Miért csak a Hoverlát? 1939-ben, e terület anyaországhoz történt visszacsatoláskor a Hóvár lett a legmagasabb csúcsúnk, most Ukrajna legmagasabb csúcsa; aztán 1940-ben, az anyaországhoz történt Észak-Erdély visszacsatolásakor a Nagy-Pietrosz csúcs lett a legmagasabb, de Dél-Erdélyben akkor is ottmaradtak a Déi-Kárpátok magasabb csúcsai. Örökre ottmaradt legalább a nyomunk? Van hó-nyomunk? A harci helyzet az, hogy mindenki sűrűn áradozik, gyorsan fényképezget körülöttem, hogy milyen szép, milyen gyönyörű, hogy is mondják, hogy is híják: Hoverla, Hoverla, Hoverla! Én meg csak úgy állok ott, mint a valamikor megírt és majdnem elfelejtett Hókirály képversem fenyőfája. A fenyő lekonyult ágait a „hó Esésben, Hó Sapkában, hó Ember, hó Virág, hópehely áramlatban, hódító hórengeteg, hófehér hófergeteg” szóösszetételek képezik; a fenyő törzsét a FENYVESEK szó visszaolvasása adja, de a törzsét a gyökere felé megtöri a HÓVIHAR, HÓDOLTSÁG, HÓMEZŐ szavak életérzése.

A Tatár-hágótól el lehetne sétálni, a számomra képről ismert, most is álló, de nem őrt-álló őrbástyáig, mely az ezeréves országhatárt jelöli. Ott még a fenyvesek lehetnek az urak, itt Mezőháton már csak 11 magyar lakos él, s virul-borul, ahogy tudnak, ahogy lehet a 4163 fő összlakossággal együtt.

Öt napos hazautazásunk utolsó állomása volt Huszt. A romvár fele haladva, megtudtuk, hogy a kijevieké a Kórház, a gyógyfürdő. A helyiek is jól jártak, mivel a kijeviek 2 000 dollárért vásároltak meg, az egyenként 100 négyzetméteres telkeket, házakat építettek rá. Gyakran lehet látni a leszálló helikoptereket. A hétvégeket itt töltik, aztán repülnek vissza a kijevi parlamentbe, dirigálni. A huszti vár romjai, egy takaros kis domb oldalán, örök időkre ott fog porladozni már, ahol a Tisza a keskeny Máramarosi-medencéből kiér az ugocsai síkságra, s nekivág a magyar Nagy-Alföldnek. S ahol a Tiszába fut a Nagyság vize, ott van Huszt városa. Huszt várát már Szent László kezdte építeni 1090-ben, III. Béla királyunk fejezte be 1191-ben (Állítólag a fal falában talált egyik kövén olvasható az 1191-es dátum, más írásos bizonyíték nem áll rendelkezésünkre). Több jel utal arra (Igyártó Gyöngyi monográfiája szerint is), hogy Husztot és Técsőt a német lovagrend tagjai alapították. A város első írásos említése 1351-ből való, a vár első említése pedig 1353-ból való, akkor nagyon fontos stratégiai szerepe lehetett, mivel úgy is említik, mint Erdély kulcsát. Már volt szó arról, hogy Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező Károly Róbert magyar királytól kapták városi kiváltságaikat, az ötödik város Sziget volt (a mai Máramarossziget Romániában). Azért mert nem messze innen bányászták, Aknaszlatinán a legtöbb sót, fehér aranyat, ahogyan abban az időben nevezték, fizetőeszköz is volt. Egyébként királyaink előszeretettel vadásztak erre, az ország legritkábban lakott területe volt és jelentős volt a nemesfém és a márványkitermelés is. Meg kell itt említeni, hogy 1350-ben a vlachok (oláhok) nagy része Bogdán vajda vezetésével Moldovába szökött Nagy Lajos király haragja elől, s ott lettek a mai Moldovai Köztársaság első államalapítói! (Máramarosba érkezésük legendája szerint a bölényt űzték, a mi csodaszarvas mondánkhoz hasonlóan; most a moldovai lobogóban ott szerepel a bölényfej). Az oláhok kivonulásával a vármegye egyes részei teljesen elnéptelenedtek, Nagy Lajos királyunk minden eszközzel próbálta visszatelepíteni őket. Vajon lengyel határrészen olyan kevés volt a lengyel? Miért nem telepítette le lengyel rokonait, utólag kérdezni badarság! Nagy Lajos azt tette, hogy Bogdán vajda volt birtokait odaajándékozta Drág (a Drágffy-család őse) és Blah kenézeknek, amelyek az Iza völgyében terültek el. Ezzel a vlach (oláh) pásztornép gyors terjeszkedésbe kezdett, egészen le Ugocsa és Szatmár megyékben. A „magyar lovagkirályunk” legnagyobb lovagiasságból még a vármegyei főtisztségeket is nekik osztotta szét. Szabadon gyakorolhatták ortodox (bizánci szertartású) vallásukat is. 1556-ban Máramarost Erdélyhez csatolták. A kenézek (a románok letelepítését irányították) a huszti várnagynak szolgáltatták be az ötvenedet, a juhadót, a sertésadót, s nemesi rangra emelés előtt vezetése alatt harcoltak a határokon kívül is. Muszáj volt visszakalandozni a történelem hasábjain, Huszt várának romjain azóta sincs feltámadás, hogy írta Kölcsey Ferenc Huszt című verségen, 1831-ben Szatmárcsekén, miután a Visk-Várhegyi gyógyfürdőről hazafele tartva járt erre? „Dús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;/ Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold./ Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elrontott/ Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém./ És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán!/ Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?/ Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort;/ Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!/

A vár felé sétálva meséli idegenvezetőnk: „Most amikor utoljára fenn jártam egy csoporttal, egy ukrán fiatalokból álló csoporttal találkoztunk. Hallom, egyik idősebb ember mondta, hogy ez Bogdán Hmelnyicki vára volt (ukrán fejedelem). Oda megyek hozzá és mondom neki ukránul, ha nem tud semmit mondani a várról, legalább ilyen hülyeségeket, ne mondjon.” Kinizsi Pál forog a sírjában, hiába verekedett annyit a Kárpát-medencében? Béke poraira, legalább törökveszély nincs, de mit szólna múltunk elvételéhez, átírásához, hisz innen egy pár percnyi lovas vágtára, Husztsófalván született.

Lássuk csak még, milyen szomorúságokat jegyeztek fel a történetírók? Azt, hogy Mátyás király 1458-ban Huszt várába záratta be nagybátyját, Szilágyi Mihályt, a vár később Beatrix királynőt illette, aztán volt a Perényieké, a mohácsi vész után gyakran cserélődtek a vár urai. A várért folyó harcokba maga Balassi Bálint is bekapcsolódott az 1570-es években, az egyik harcban megsebesült, elfogták, és a várba vitték; gondolom nem akkor írta az Egy katonaélet című versét. A vár évszázados jelentősége az ország őrzése volt Lengyelország felől, míg azt fel nem osztotta egészen a három nagyhatalom (1795), de leginkább a só és fa-szállítást védte a Tiszán. Két évszázadig Rahó is huszti domínium volt (1720-ban például 94 tutaj indult útnak Rahóról az Alföld felé.) Huszt privilégiumai háborús időkben nem sokat ért, de mikor honolt béke e honban? 1604-ben Basta parancsolt a várból, másik évben már Bocskai István erdélyi fejedelem katonái foglalták el a várat. Egész Máramaros megyével együtt Huszt várát 1615-től Bethlen Gábor erdélyi fejedelem bírta. Ali, temesi pasa sokszor sarcolta e vidéket, a katonák között ott volt Evlia Cselebi híres török világutazó, aki 1660-as években írja: „Husztot »Bethlen Gábor király« oly erős várrá tette, hogy ki éjnek idején meglátja, az ajka is remeg.”

1766-ban a villám csapott a toronyban, felrobbant a lőszer, minden a láng martaléka lett. Attól kezdve az enyészet az úr. A főbejárat boltíve még összeér, de a hatalmas kövek kezdenek kipattanni az oltatlan mész kötőanyagból. A belső udvaron az őrség volt hajdanában, ma a fák gyökerei s koronái uralkodnak. A vár egy 150 méter magas kúpalakú hegy csúcsára épült. Most a falak maradványai, mint valami hatalmas kaktusztüskék meredeznek az ég felé, s még jól látszanak a lőrésablakok faragott kövei; a kút helye félelmetesen tátong, a bitófa maradványa a múlté; de moccan az erőteljes tavasz, s a napfénynek az tud igazán örülni, aki ismeri a bolond sötétséget. Tanulmányomat egy kárpátaljai költő, Becske József Lajos Magyarok című versének első és utolsó versszakának idézésével zárom: „Hogy büszke vagy nemzetedre/ kevés. Tettél-e nevére/ tisztán ápolt koszorút?/ Eredetén mereng a jámbor – / Te felvállalni legyél bátor,/ nem félve a gyászt, borút.// …Bennünk, lüktető sejtekben/ kicsiny turulmadár rebben,/ szárnyán napsugár suhog – / Felröppen vele magas égre,/ akit daccal hajszol a vére,/ szorítja bár vasmarok.”

Ma Ukrajnában szorít a milliárdosok vasmarka, de úgy néz ki, senki sem akar forradalmat. Főlek az „ukrán elitet” képviselő milliárdosok nem akarnak semmiféle változást, eddig is ők határozták meg a politikát, a gazdasági és társadalmi élet minden tényezőjét. A hrivnya stabil, és szemesnek áll a világ! A milliárdosok nálunk is összefognak. A nép legfeljebb érzelmeivel marad, ami a tudás egyik alkotóeleme! Nem kell félni a trianoni határokon kívül rekedt magyaroktól, akiktől sok mindent kaptunk az évszázadok alatt. Nem kell félni a mondva csinált ellenségtől, meg kéne végre egymást becsülni, szívből szeretni, mert igazán örülni, csak polgártársaink körében lehetséges. Még a megtermelt javaink közös fogyasztása is fontos kulturális és társadalmi sokadalom, lakodalom, forgatag és bál lehet: csak egy csipetnyi kellene még az együtt-érzés sójából.

 

 

Irodalmi jegyzék

Igyártó Gyöngyi: A máramarosi koronavárosok, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest 2005

Kovács Sándor: Dús düledékeidnek…, Minerva Műhely, Budapest 2004

Kovács Sándor: Ahol a Tisza születik, Hungarovox Kiadó, Budapest 2005

Kárpátaljai Református templomok, Tárogató Kiadó Ungvár 2000

Becske József Lajos :Barlangok mélyén (versek), Intermix Kiadó Ungvár 2005

Kossuth Lajos és a honvédelem, A Magyar Honvédség Kiadványa, Bpudapest 2002.

Kárpátalja (újság), 2007. április 6.

Kárpáti Igaz Szó (újság), 2007. április 6

.

Budapest, 2007. május 3-án

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Július / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 148447
Hónap: 2643
Nap: 59