Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hölgymenyét

2011.02.22

Egyik reggel alig lépek ki a házból, halálra rémülök. Hosszú, fehér testével, piros szemeivel egy hölgymenyét vicsorít rám. Mondják, hogy megbabonázni szokott.

– Hova mész – kérdezte szemtelenül, mintha mi sem történt volna.

– Tanítani, beszélgetni – dadogtam zavartan, reszketve, kora tavasz van.

– Tanítani már nincs kit, bocsánat mit, társalogni imádok. Megszöktem egy tahótól, itt maradok nálad, tegyél velem, amit akarsz – incselkedett fehéren szikrázó bundájában.

–Fürödj meg – mondtam, összeszedve minden bátorságomat, s hirtelen fogtam a slag végét, ráirányítottam, s megeresztettem a vizet.

– Jaj a bundám, jaj a bundám – sopánkodott, gyorsan bebujt a pálmaliliom alá. Nem a hideg víz zavarta a testét, hanem a bundáját féltette, tipikus nő!

– Vesd le, vesd le – biztattam hangosan. – De inkább ne, ne, a feleségem még alszik, nem szeretném, ha felébredne. Letépi rólad, lesz itt aztán hadd el hadd – mondtam határozottan, hátha megijed, s elmegy, pedig már jobban féltettem a saját irhámat.

Az órámra pillantottam, gyorsan faképnél hagytam, nehogy elkéssek, de jól bezártam a kaput. Útközben azon morfondíroztam, hogy kitől szökhetett meg, miért, és én kit ajándékozzak meg ezzel a hölgymenyéttel. Jóságos strici lettem? Kiderült, hogy minden harmadik munkatársam él–hal a menyétek családjába tartozó vadászgörényért. Mondtam, hogy ez az. A hölgymenyét ragaszkodó tulajdonságait inkább a két szem férfikollégának magyaráztam szenvedéllyel. A női jogokkal tisztába jöttek a tanáriban, de leginkább otthon s úton útfélén. Az állatias jogokhoz viszont teljesen impotensen, mit az állatkerti hím víziló. (A drága hévízben naphosszat dagasztja az iszapot, s nagyokat ásít.) Figyelmeztettem kollégáimat:

– Csak nagyon óvatosan kell bánni vele, hisz szeszélyes, sunyin támad, lyukat harap az ember intim testrészébe, kiszívja a vért és a hátgerincből a C vitamint – dumáltam didaktikusan, borzongva, de amit egyébként tapasztalat nélkül – szerencsémre! – sem megtanítani, sem érzékelni nem lehet.

– Nekem már volt – jegyzi meg az örök izgága, szép kolléganőm.

– Én már rég akartam egyet szerezni – mondta az idősödő matektanárnő.

Délben remegve siettem haza, már érezni véltem, ahogyan pengeéles fogait belém ereszti, amikor meg akarom fogni, pedig nem vagyok félősfajta, láttam én ennél már nagyobbat, s még agresszívebbet, igaz annak a felső és az alsó ajka is szilikonnal volt felpumpálva, nem is éreztem a fogait. Azoknak a bundáját sem mertem volna meglocsolni, akkor sem, ha száz méteres slag után szorongattam volna a locsolófejet! A nyáron egy polipot fogtam ki az Adriai tengerből: puszta kézzel és egy papuccsal! Ha méregtövisét belém veri, akkor most alulról szagolnám a pálmaliliom-tőt, ahová a hölgymenyét bebújt. Akkor egyáltalán nem voltam vicces helyzetben, de a halál sem ilyen komplikált most!

Hazaérve, esetlenül lépkedek a kertben. Már valósággá képzelem mindazt, amit a két kollégámnak csak heccből magyaráztam. Minden bátorságom összeszedtem, hogy meg tudjam zörgetni az orgonabokrokat, pedig a nagy semmit alattuk már előre láttam. A gránátalmafa és a szőlő mögé sem bújhatott, mivel a lombozatuk csak később sűrűsödik, teljesedik ki egészen. A szellőrózsa mögött, de még a ligetszépe előtt sem találom a hölgy…

Sehol sincs. Hideg zuhannyal fogadtam, s most csodálkozom, hogy elvadítottam. Feleségem nyakán lehetne prém.

Akkor megzörrent a borostyánkerítés, s a mindig a földet néző szomszédom feje hirtelen megjelenik. Nyelve is van, sőt hadar:

– Nevén szólítottam, magától bújt elő! Nézze csak meg szomszéd, milyen hajlékony, gyönyörű testével hogy hozzám tud lapulni.

 –Láttam, látom, mondom spontánul – közben a hideg kirázott, még visszaszökik, talán már bosszút forral.

– Nem is tudtam szomszéd, hogy hölgymenyétet tart magának – szinte kiböktem, hogy bezzeg a feleségét nem akarja eltartani.

– Már öt éve együtt vagyunk, most szökött meg először – mondta és feje felé emelte a menyétet s jól meghimbálta, mint egy harci zászló úgy feszült, rugózott a teste.

Én hallgattam, mint a sír, három méterre lehettek tőlük, kicsit összezsugorodtam.

– Ha nem foglalkozol velem, újra a szomszédhoz szököm – szólt a hölgymenyét, csengő-bongó női hangon!

– Bocsánat, bocsánat már itt sem vagyok – s akartam berohanni, de már nagyon kicsire zsugorodtam, ez lehet az utolsó taktikám, de nem! Maradok. Az ördögbe, nehogy elárulja, hogy slaggal támadtam rá…

– Várjon szomszéd, simogassa meg, nem harap.

– Nem, nem akarom, látom milyen szép, piros a szeme. Félve kérdezem. - Szomszéd, milyen világban élünk? Van hüllője is?

– Van az is! Kígyó, teknős! A kutyámmal nagyon jól elvannak…

Azóta szótlanul, behúzott fejjel haladok el a háza előtt.

 

Juhos-Kiss János: A lélek örök novelláskötet 100. oldalán olvasható. Megjelent Új Könyvkuckó Press Kiadó Kft 2009-ben

 

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Július / 2018 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 148448
Hónap: 2644
Nap: 60