Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tisza István eszmei, politikai arca

2011.03.19

 

 

Tisza István eszmei, politikai arca címmel jelent meg Tőkéczki László hetedik könyve. E könyv kapcsán (2000 nyarán) beszélgetek Tőkéczki László történésszel, aki ugyanakkor a Valóság főszerkesztője, a Hitel szerkesztője és a Protestáns Szemle szerkesztőbizottsági tagja, a Magyar Nemzet publicistája. Széles látókörű egyetemi docens, ha kell ironikusan és keményen kritizál, de mindig a legmélyebb protestáns együtt-érzéssel, jobbítási szándékkal emeli fel a hangját. Csakis egy igazi rokonlélek képes tizenkét komplex témakörben, lankadatlanul és lényegbevágón kutatni, tiszta lelkiismerettel és hittel összekötni a sokszor tudatosan szétvagdalt, gúzsba kötött, 57 évesen meggyilkolt  Gróf Tisza István (1861—1918) élete fonalát. Tőkéczki László mindent elolvasott Gróf Tisza Istvántól (miniszterelnöki beszédek, ünnepi beszédek, megnyitók, jegyzetek, könyvek), a Tiszáról írt több tucat könyvnek is tudja a pontos diagnózisát: hogy milyen lappangó vagy fertőző betegségben vergődik és miben fog lassan kimúlni.

 

Tőkéczki Lászlóval való beszélgetésem előtt – az előbb említett könyvből – olyan gondolatokat idézek, amiken a száz éves idő vasfoga semmi csorbát nem ejtett. Tőkéczki gondolatait vastagított betűtípussal különböztetem meg az általa is idézett szövegrészektől.

A református keresztyén hívő Tisza István.Gondnoki székfoglaló beszéd” (elhangzott Nagyszalontán, 19o2.szept. 4-én): „Keresztyén, ki megalázza magát Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései, és megpróbáltatásai fölé emel... Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival, és Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg az élet harcát s fogadja, mit reá mért a sors”

Sokak mai véleményével szemben Tiszának igaza van akkor, amikor azt hangsúlyozza, hogy a korabeli Magyarországon szellemi szabadság és szabadon érvényesülő pluralizmus volt. Elnyomásról, papuralomról, dzsentri hatalmaskodásról stb. éppen úgy szabadon lehetett beszélni, mint minden másról. Vermes Gábor is tárgyilagosan konstatálja, hogy a „progresszió” fellépése – szerinte ugyan csak alkalmi esetekről volt szó – kihívó és sértő volt: „A Nyugatban megjelent jó néhány cikket (ez) a megvető hangnem hatotta át... a Koreával, Macedóniával és Bukaresttel történő összehasonlítások hatásos(?), de különbségtétel és árnyalás nélküli kijelentések voltak... a Galilei Kör néhány egyetemi hallgatója és mások (sem), akik emelkedett kozmopolita (sic!) és racionalista kiinduló pontból az őszinte nemzeti és vallásos érzelmeket sértő módon léptek fel...” (80.o.)

Tisza tehát ismét elvhű liberális, nem akarja az államot nagyra növelni. Ugyanakkor az állam és annak szolgálata szerint kiemelten fontos tevékenység, hiszen abban összpontosul a közérdek, a közjó szolgálata. Világosan látszott ez akkor is, amikor a vasutasok sztrájkjáról véleményt mondott. Egy állami tisztviselőnek s egy másféle foglalkoztatottnak az ő véleménye szerint nem ugyanaz a helyzete: „A t. képviselő urak és általában mindnyájan sztrájknak nevezzük ezt (ti. A vasutasok munkabeszüntetését -T. L.) Disztingváljunk, kérem. Mert ez nem sztrájk a szó helyes értelmében. Sztrájk az, ha egy munkás, aki szabadon határozhat a maga munkaereje felett, nem vállal munkát csak bizonyos általa kívánt feltételek mellett, amihez teljesen joga van, amiben őt megakadályozni nem lehet, és amiért következmények csak akkor érhetik őt, ha mások jogait és szabadságait sértik. De itt nem erről van szó. Itt a vasúti tisztviselők és alkalmazottak általában megtagadják azon munkának, azon szolgálatnak teljesítését, amelyre ők kötelezték magukat, amikor a kinevezést elfogadták és amely kötelezettségüket esküvel pecsételtek meg. Aki hivatali kötelességet vállal, az igenis lekötötte egész egyéniségét és a lekötöttségből csak szabályszerű lemondás és felmentés útján szabadulhat. Gondolják meg a t. képviselő urak, hogy azt a szegény mezei munkást, aki aratási szerződést köt és azután nem akarja a szerződést teljesíteni: azt, ha csak fél napra is vonakodik munkába állni, úgy, amint kötelezte magát, hatheti elzárással büntetik... Az nem szabadelvűség, amely a vállalt kötelezettségnek becsületes teljesítését meg nem kívánja, ennek semmi köze a szabadelvűséghez. Ellenkezőleg a szabadelvűség, amely mindenütt az egyéni elhatározásnak szankciót és tért kíván nyújtani, egyúttal szankciót köteles nyújtani abban is, hogy az önként vállalt kötelezettség teljesítésére mindenki egyenlően rákényszeríttessék.”(139-140. o.)

 

 

 

Ez az antidoktriner liberalizmus nem tetszett a doktriner és utópista kortársaknak s az ugyanilyen érdekeltségű utókornak. Tisza Istvánt viszont nem érdekelte az, hogy eleget tesz-e bizonyos jelszavaknak - az általa gyakran emlegetett „frázis uralmának”-; ő mindig csak azt a veszélyt nézte, csak azt a fenyegetést érzékelte, amellyel már 1889-ben, fiatal képviselőként tisztában volt: „Nekünk készen kell lennünk és pedig békében kell készülnünk a háborúra”. Ezért nem csatlakozott Tisza István soha olyan törekvéshez - legyenek azok nemzeti, a szociális vagy a szellemi életben -, amelyek lazították, lazíthatták volna az összmagyarság számára előnyös dualista rendszert.(84.o.)

 

Tisza István nemzetfelfogása: „Hatalmas morális egység a nemzet; élőlény amely magához ragadja a hozzátartozó egyéneket; erős kapcsolatot létesít közöttük és elválasztja őket más nemzetek tagjaitól... Az önrendelkezésre, a hatalomra törekvés, vagyis az államalkotó tendencia, az államalkotási vágy és törekvés sine qua non-ja a nemzetnek... Egy nemzet azon egyének összessége, akik arra vágynak és abban találják fel boldogulásukat, hogyha együtt független és hatalmas államot alkotnak.”(86.o.) „Két nagy éltető erő hajtja az emberiség mozgalmait: a széttagoló társadalmi s az egyesítő nemzeti felfogás; az osztályérdek és a közérdek, a gazdasági önzés s a nemzet nagyságát néző altruizmus. Benn van az emberi természetben mind a kettő.”(89.o.)

Vannak dekadens korszakok minden nemzet történelmében, amelyekben az osztályérdek jut diadalra, de a szabadságra érett, szabadságra méltó nemzeteknél a nemzeti érdek az osztályérdek felett végeredményben mégis győzedelmeskedik.”(9o.o.)

 

 

 

A balkáni népek nagy szabadságharca - annak ellenére, noha a magyarságnak közvetlen veszélyt is jelentett – kiváltja Tisza rokonszenvét. Véleménye szerint a „történelmi materializmus” hirdetői tanulhatnának abból, hogy „sohasem az anyagi érdek, mindig a lelki javak ragadnak egyest, mind nemzetet.”

 

...Tisza megnevezi a hivatott politikai vezetőket is, amely hivatottságot – sajátos módon – elsősorban az érdeknélküliség, a (politikai) altruizmus biztosíthatja. Véleménye szerint – amely több évszázados hagyománya volt a magyar nemesség legjobbjainak – nem a politikából kell élni, hanem a politikáért illetve az abban érvényesítendő nemzeti érdekért. A jómódú magyar nemesség önköltséges, a köztevékenységet nobile officium–ként végző világát idéző Tisza mindig minőséget kötelező idealizmusa önmagában persze nem segítheti elő a tömegdemokráciát, viszont annak egyik legellenszenvesebb sajátosságát, a zsákmányelvet s a korrupciót elvileg akadályozza: Az a nemzet lesz naggyá, boldoggá, szabaddá szabad intézmények keretein belül, amelyik nemzet sorsát azok intézik, akiknek nincs szükségük a politikára, de akikre a politikának szüksége van.”(93.o.)

 

 

 

Mit jelent a kiegyezés Tisza István számára?

 

Sok helyen és sokféle módon próbálta Tisza István meggyőzni függetlenségi ellenfeleit a kiegyezés „magyar hasznairól”, de nem sikerült.(95.o.) A szakítás vesztünket okozta (1849–ben - T. L.), s Kossuth az európai diplomácia akkori magatartásából beláthatta azt, hogy a nemzetközi kérdéseknél nem lehet mindig a jogi igazság álláspontját elfogadni, hanem azt is kell tekinteni, hogy mi lehető s nemcsak azt, mi jogos.” Annál inkább kiállt Tisza István később is eme 16 évesen írt elemzése sarokpontjánál, mivel az idők csak alátámasztották az egykori érveket: „A jelen nemzetközi viszonyok közt mindenkinek be kell azt látnia, hogy a magyar nemzet a szlávizmussal szemben csak mint az osztrák magyar monarchia egyik fele tarthatja fenn magát s így bele kell abba egyezni, hogy e monarchia fennálljon.”(96.o.)

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Tőkéczki Lászlónak egy-két kérdést személyesen is feltehetek.

 

 

 

Honnan meríti ezt a „mindennapi életerőt”? Az első indítást, erőt, a nemzet szolgálatának eszményét a családból hozta? – kérdezem.

 

Végül is, nagyon sok ember van, aki a munkát inkább tehernek és bajnak tartja. Nos, én azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek, az a munkájuk amit szeretnek. Ez az egyik dolog, ami igen sokat segít abban, hogy az ember megfelelő elszántsággal és megfelelő energiával dolgozzon. A másik dolog az, hogy a szeretett munkán belül is lehet nagyon fontos (vagy kevésbé fontos) feladatokat kapni. Hál' Istennek az történt l989 óta, hogy számos történelmi tabu felszabadult, nem csak személyek, életművek, irányzatok, hanem egyáltalán  a történelem eddigi félévszázadán keresztül uralkodó irányzatait felül lehet bírálni, kritizálni lehet, új szempontok szerint lehet megnézni olyasmiket is, amiket korábban, ugyan már feldolgoztak, de esetleg más, nem egészen tiszta szempontok szerint. Tehát én azt csinálhatom amit szeretek, megvan a lehetőségem, a szabadságom, divatos szóval, hogy azokra a kérdésekre keressek választ, amit adott esetben itt hosszú ideig nem lehetett szabadon vizsgálni, nem lehetett szabadon ezzel foglalkozni.

 

 

 

1989 után azt hiszem a szabadosságot is Ön vetette fel először.

 

A szabadosság nagyon problematikus kérdés. A szabadosság az nem más, mint a szabadság egyéni túlzása. Úgy gondolom, hogy az életben nem lehet mindent megtenni, vagyis ahogy a Szentírás mondja, mindent szabad nekem, de nem minden használ, és nem minden használ egy adott kultúrában, egy adott erkölcsrendszerben, egy adott életvezetésben teljesen természetes, hogy jelentkezik, s én nagy hibának tartom, ha valaki a teljesen nyilvánvaló korlátokat, függéseket, kötelességeket és egyáltalán az élet adott rendjét, a történelem adott kereteit valamiképpen semmibe véve, pusztán a szubjektív vágyok és érzelmek szintjén él!

 

 

 

Tisza István forró hazafisággal szerette, óvta (a nemzetközi és nemzetiségi erőviszonyokat tisztán látta) és védte hazáját, 1917-ben jelentkezett frontszolgálatra is, de az isteni eleve-elrendeltséget senki (és semmi) ki nem kerülheti, szinte meggyilkolásának pontos idejében szaggatták darabokra az ezeréves Magyarországot. Mi lett volna Magyarország sorsa, ha például Tisza István 1910. február 19-én a Vigadóban elhangzott beszédére jobban odafigyelnek s a bajt megelőzik? Idézem a korabeli szöveg utolsó bekezdését: „...Az embert igazán rögeszmeként kíséri és nyugtalanítja a magyar nemzet történetéből vett az a borzasztó tanulság, hogy a magyar  nemzet a maga nagy tulajdonságait mindig katasztrófák után találta meg, amikor összes erejét generációkon keresztül arra kellett szentelnie, hogy kiheverje egy botor, egy önfeledt pillanat hibáinak összes bajait. Hát így lesz ez mindig? Hát nem találja meg a nemzet a maga politikai bölcsességét, áldozatkész hazafiságát, tettrekész erejét most, a katasztrófa előtt, amelyet csak Isten kegyelme tart távol mitőlünk, de amelyet, ha így folytatjuk tovább dolgainkat, ha ilyen anarchikus állapotban hagyjuk összes viszonyainkat, bármely pillanatban ránk zúdíthat a sors kérlelhetetlen keze?”

 

A történelemben utólag feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna ha, nem túl bölcs dolog. Mindenesetre Magyarországnak a sorsa és történelme 191o-ben már meglehetősen kényszerpályán mozgott. E tekintetben nemcsak Tisza, mások sem tudtak lényegesen változtatni azon, hogy a nemzetközi nagyhatalmi összefüggések átrendeződtek és Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchián belül egyértelmű szövetségese lett annak a Németországnak, amely Németország elveszíti a háborút. Tehát itt a kérdés 1910 körül, már tartott a végkifejlet felé, az hogy aztán ez a végkifejlett pont olyan lett, mint amilyen lett, persze, ez 1917 után fog eldőlni mintegy másfél év alatt... Azért nem lehet erről mit mondani, mert a történelem bonyolultabb annál, mintsem akár egy óriási, gigászi személyiség egymagában meg tudjon változtatni több évtizedes tendenciákat, olyasfajta érdek és értékösszefüggéseket amelyek például a demokratikusnak nevezett Franciaországot és Angliát az autokratikus önkényuralmi Oroszország szövetségesévé tették, vagy azon, hogy a nemzeti átalakulás a Balkánon és a Török Birodalomnak az összeomlása felvetett, egy csomó olyan kérdést, amely az Osztrák–Magyar Monarchia és benne Magyarország alapkérdésévé lett. Tehát ezek az összefüggések nem emberre vannak szabva, azzal együtt, hogy például, ha Tiszára hallgatnak akkor feltehetőleg az osztrák–magyar hadsereg jóval erősebben került volna ki az első világháború frontjaira, s nyilvánvaló ez bizonyos jelentőséggel bírhatott volna a későbbi háborús eseményekben. De hát nem így történt, s az hogy mi lett volna ha, ezért ezt nem érdemes tovább boncolgatni.

 

 

 

Mint történelemtanár, újra felteszek egy megint csak nem bölcs kérdést, hogy lehet-e annyi történelmi és természeti katasztrófa után: 2000-ben magyar összefogás?  Most, nem száz év múlva!

 

Ezek a kérdések megint nagyon nehezen válaszolhatók meg, mert általában a történelmi folyamatok konkrét ütközések, konkrét együttműködések, viszonylag gyorsan változó társadalmi mozgások közepette zajlanak. Tehát nem nagyon lehet megjósolni azt, hogy mondjuk Magyarországon, akár másfél év múlva mi lesz. Ugyanígy nem jósolható meg az, hogy a magyar társadalmi folyamatok amelyek a Kádár-rendszer következményeként a jelen pillanatban nagyon kedvezőtlenek, akár demográfiailag nézzük, akár a gazdasági egyenlőtlenségeket nézzük, hogy ezek mennyire fognak változni. Azonban a történelem arra tanít mindenkit, aki vele foglalkozik, hogy egyes közösségeket viszonylag gyorsan meg tud változtatni egy-egy szükséghelyzet, vagy veszélyhelyzet, adott helyzetben jelentős személyiségeknek a mozgósító ereje is hathat, adott esetben a társadalomra, mintegy példaadásként. Ezeknek a távlatos dolgoknak a belátása egy olyan világban, ahol főleg a kis országok egyre kiszolgáltatottabbak a nagy nemzetközi spekulációs tőke mozgásával szemben, és más egyéb gazdasági folyamatoknak, ezeket nem lehet megjósolni, ebben csak bízni lehet, hogy a magyar társadalom ki tudja használni azokat a lehetőségeket amelyeket a rendszerváltozás magával hozott, de hát az is lehet, hogy nem, mert például jó néhány szomszédunk példája mutatja, hogy bizony a jövőben benne van a kudarc lehetősége is. Ezeket igazából, majd azok fogják pontosan megtapasztalni akik megérik, vagy száz év múlva akik visszafelé megnézik, hogy mi történt.

 

 

 

Ha jól tudom Ön legalább 10 éve foglalkozik Tisza István életművével, hagyatékával, nem tudom lehet így nevezni?

 

Hagyatékával nem.... Éppen azért e könyv címe, hogy Tisza István eszmei, politikai arca, mert a levelezéseit csak részben néztem át és nyilván egy nagy monográfiához az egész levelezésének feldolgozása is hozzátartozik. Hagyatéka a Református Zsinat Könyvtárában van, és nem 10 éve foglalkozom, hanem már 10 éve úgy lehetett foglalkozni vele, hogy az ember akár már gondolkozhatott róla szabadon, már körülbelül 25 évvel ezelőtt feltűnt, hogy ez egy óriási életmű, de nem lett volna bölcs dolog az asztalfióknak foglalkozni egy ilyen életművel. Úgyhogy csak arról van szó, hogy most láttam elérkezettnek az időt arra, hogy ne csak őt, hanem hozzá hasonlóan erőszakkal elfelejtetett, megrágalmazott és sok szempontból meghamisított életpályákkal elkezdjek foglalkozni, mert ez nagy adóssága annak a korosztálynak, amelyhez tartozom. De sajnos akkora a mulasztás és a torzítás itt is, hogy még az elkövetkező generációknak is adóság-törlesztéssel kell majd foglalkoznia.

 

 

 

Kívánom, hogy sikerüljön. A tények makacs dolgok, pontosan azért, mert Ön nagyon pontosan fogalmaz s ír, ezzel kiváltva egyesek ellenszenvét. Hogyan teszi ezen túl magát, vagy mondjuk száz éves szóhasználattal élve, hogyan verekedi túl magát az élet ezen stressz-helyzetein, lelki nyomásain? Valahogy mégiscsak úgy érzem Ön Tisza Istvánnal rokon-lélek: Ő is kerülte a szenvedélyességet s nem mutatott érzelgőséget (már csak magas termetéből adódóan sem), pozitív munkával, makacs szívósággal ragaszkodott elveihez.

 

Semmilyen emberi tevékenység vagy egyetlen egy emberi személyiség sem képes arra, hogy mindenkinek tessék. Mindenkinek vannak ellenségei, ellenfelei, vitapartnerei s ez így természetes. Mint ahogy nyilván mindenkinek vannak szerettei, meg hozzá közelebb álló emberek, meg akikkel egyetért. Én úgy gondolom, hogy az élet természetes dolga az, elég nagy a világ ahhoz, hogy különböző nézetek, felfogások és eltérő életvezetések s gondolkodások egymás mellett megálljanak. Az, hogy a tiszai életmű és mondjuk a személyiség is számomra vonzó, az nyilván abból fakad, hogy nagyon sok nem annyira társadalmi helyzetből vagy pozícióból fakadó vonása van, hiszen Tisza a régi magyar történeti elitnek volt a tagja, de mindenképpen szellemi és kulturális közösség fűz ahhoz a közeghez, amely sajnos jórészt elmúlt, mégpedig erőszakosságok következtében múlt el. Éppen ezért, számomra természetes, hogy egy olyan hagyatéknak, egy olyan hagyománynak és örökségnek a felelevenítését, illetve bizonyos értelemben a megőrzését ott ahol ez nem folytatható: próbáljam meg elérni, amely a magyar történelem igen fontos fejezeteihez kapcsolódik és rendkívül értékes hagyománya annak a magyar történelemnek, amely nem egészen úgy volt, ahogy itt évtizedeken keresztül tanították, hanem annak a képnek, ami nagyon sok ember fejében máig rögzült, annak nagyon jelentős korrekciójára van szükség. És többek között úgy gondolom, hogy Tisza Istvánnak az életműve, személyisége, vagyis ennek a megismertetése jelentősen és jótékonyan hozzájárulhat ahhoz, hogy mondjuk ez a meglehetősen eltorzított magyar társadalom és nemzettudat, valahogy a helyére kerüljön. Bár ez természetesen hosszú folyamat, hiszen az emberek nagyon lassan képesek megváltozni, hosszú időtartam az, ami emberi összefüggésekben nagyon jelentős és feltehetőleg nem egy generációs feladat. Erre már utaltam más összefüggésekben, és e tekintetben még az elkövetkező nemzedékeknek is jelentős feladata lesz.

 

 

 

Kívánom, hogy az olyan embereknek mint Ön is, nagyon sok helyük legyen itt, a Kárpát-medencében és a globalizált világunkban.

 

   Köszönöm szépen, majd meglátjuk.

 

 

 

 

Juhos-Kiss János

 

Budapest, 2000. okt. 28.

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Július / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 148448
Hónap: 2644
Nap: 60