Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TE DRÁGA ÉLET

2011.02.24

  A kötet egyik novellája a Nyúl itt elolvasható.

 

 

Nyúl

 

 

         A nyúl időtlenül hasalt a ketrecben. A fejét, s az egyik fülét sohasem hagyta lekonyulni; piros szemeivel fürkészte a dróthálón túli ismeretlen világot, mely más teremtményeknek létezik, nála csak burjánzó vágyiban él, mint fehér bundája alatti rejtély.

         Megsimogattam a bundáját. A ketrecbe betévedt fényfolt sápadtan unatkozott. E fényfoltnál sokkal többet én sem értettem a világ menetéből, leszámítva azt a mindennapi vergődést a puszta megélhetésért, miközben észrevétlenül és akaratunk ellenére: félénk állatokká züllünk. Nyúltenyésztésbe fogtam, hogy a jegyrendszeres jólétben egy adag húsért, ne nyomják ki a belemet a bolt előtt. Minél inkább hiánycikk többek között a hús, annál inkább nő a becsülete a családban, a társadalomban. Több mint negyven nyulam van már, de levágni egyet sem tudtam hiába unszolt a család. Naponta két zsák füvet ettek meg, hol én kaszáltam, hol apám. Sajnáltam az időmet, mint amelyik kutya kilencet kölyközött. Nyulaim eledelével a hátamon sokszor tettem egyegy kitérőt a KisSzamos partján, ha jó képű lány jött velem szembe, s nem akartam, hogy szakadt és sáros ruhámban észrevegyen. Kellett ez nekem? Inkább olvastam volna a napi nyolcórai műszak után, a szerelemvadászatról nem is beszélve! Ezekért az átkozott nyulakért hallom öcsémtől, aki kilenc évvel kisebb nálam, hogy: János, mikor eszünk már nyúlhúst?” Apám is biztatott, naponta bátorított: Vágd le te a nyulat, én nem értek hozzá! Én sem öltem soha, de próbálom megtanulni, ellopni a nyúzás praktikáit is, Pestyán bácsitól, aki a másik utcában lakott.

         Hosszasan simogattam a már kétszer kölyközött nyulam fehér és selymes bundáját, a kövér tokáját. Nem szeretném levágni. Olyan teljes az összhang: a szőlő világoszöld levelei játszadozva rezzentek a fényben; a pitypang pihés magvai szétszálltak a nyárban. Lehajoltam, letéptem egy nyúlsaláta levelet, s nyulam orrához tartottam. Metszőfogaival alig észrevehető finomsággal bereszelte a szájába, leszívta; szeméből mintha nedvesség áradna, de lehet, hogy az enyémből eredt... Mintha azt mondaná: A pitypang termése rég elszállt, de én sohasem lehettem szabad, ketrecemben még jól kinyújtózódni sem tudtam, s most meg akarsz enni?”

         Hangosan beszéltem, mintha csak azt szeretném, hogy megértsen:

         Ne félj, nem eszlek meg, a ketrecedet én még nagyobbra szabtam, mint a megadott 80 × 60 centiméter, a vályúdnak szép fehér deszkát loptam, hogy minden kényelmed meglegyen. A lopás errefelé dicsőség. Én is annak tartom, mert csak a mienkből loptam. Saját földünket kisajátította az állam, hogy négyemeletes paneleket építsenek a betelepített falusiaknak... Lehetünke szabadok, ha már házunk is lebontásra szánt? Csak édesapám sajnálom, kezdi és végzi: Engem most másodszor vetkőztettek le, először amikor kollektivizálták a földemet, a szőlősömet, a szekeremet, két szép ökrömmel együtt!

         Simogattam a fehér óriást, megvolt vagy nyolc kiló.

         János, nem vágtad még le?! kiáltotta öcsém a ház lépcsőjén állva.

         Nem, nem vágtam le! Hagyj engem békén! visszaordítottam, mire öcsém bement a házba.

                   Na, fuss el!   s dobbantottam egyet a lábammal.

         Nem izgatta magát, ugyanúgy hasalt, ahogyan a ketrecben szokott. Megszagolt egy fűszálat, de nem ette meg, csak megmozgatta, himbálta. Vajon az agy(nyúl)ványa hogy viselkedik halálfélelemben? Emlékszik-e arra, hogy kilencen voltak testvérek, mind életrevalóan játszadoztak, ugrándoztak, míg a nyúlnyúzó az én leszek szét nem választotta őket. Az elválás fájdalmától vedlett. Először egy beképzelt francia bakhoz adták. Durva volt, mint általában a hegylakók. Aztán többet az életben nem látta, három hónap múlva megtépte hasán a szőrt, a vére is folyt, nem törődött azzal, csak tizennégy kölykét jól betakarhassa; de nem sokáig nevelhette, ellopták mellőle; aztán valami korcs bakhoz erőszakolták; három nyomorék nyulat kölyközött, nemsokára meg is döglöttek; eleget reszketnek az egészségesek… Egyébként torzszülöttek voltak: az egyik emberszájú, a másik gerinctelen, a harmadik háromlábú volt. Egy cseppet sem sajnálta, hogy megdöglöttek; de miért éppen akkor masírozott arra az a fehér macska? Kikaparta volna a szemét, ha a kicsikhez mert volna nyúlni! Az emberek miért tartják hízelgőnek a macskát, amikor vele még barátkozni sem akart? És meg sem eszik!

         Mint egy Isten, álltam a nyúl előtt, s ha volt egy nyúlfarknyi igazam, elvártam volna, hogy hálás legyen a kés alatt, mint amikor vegyszerezett katángokat dobtam elé. Olyankor nem ette meg, a jászolból csak maga alá húzta, puhán hasalva szinte megkérdezte: Szerinted ez ennivaló? Sárgarépát adjál nekem!”

         Valami surranásra kaptam fel a fejem, mintha engem akartak volna megölni, de a kés ott volt ahová leszúrtam a ribizlibokor tövében.

         Az öcsém állt a hátam mögött, és érces hangon kacagott:

         Nem vágtad még le?

         Nem! De nesze itt a kés… Vágd le te, ha olyan nagy hős vagy! Én megnyúzom!

         Én nem akarom, én sajnálom.

         Azt hiszed, hogy én nem sajnálom? Én a húsát sem szeretem s a bokor  felé nyúltam. Tessék a kés!

         Nem, nem, én nem!

         Akkor tűnj el, ha még egyszer ide jössz, megverlek! Megértetted!? kiáltottam idegesen.

         Ahogyan ide surrant, úgy iszkolt be a házba.

         Egyedül maradtam a nyúllal. Mellé hasaltam, mint egy csökönyös szamár. Simogattam, s egyre jobban féltem, hogy életben maradása érdekében semmi érvet sem hozhatok fel: Azért neveltelek, hogy levágjalak. Mennyivel rövidebb és hiábavalóbb a te életed, mint a mienk! Egyedül küszködöm én is! Nem vagyok olyan, mint az, aki tebenned csak ropogós nyúlpecsenyét lát a tányéron, vörös borral felszolgálva!

          Hangokat hallottam, s hátranéztem, hogy nem az öcsém?

         Én veled mindig bizalmas voltam szólt a nyúl , mint azzal a repedezett farkú patkánnyal, amelyik egyszer betört a ketrecembe, de amikor a nyúlfiókáimhoz nyúlt: csak elkergettem. Őszintén szólva: nektek a mindenevő pofátok is véres!

         Megdöbbenten, s kínomban kacagtam. Magyarázkodtam:

         Én még egy patkányt is nehezen tudtam megölni, pedig Bukarest mellett, ahol katona voltam, ott annyi volt a patkány, ha csak leejtettem a bajonettemet, biztosan öltem… Az egység disznóinak le volt rágva a farkuk és a fülük...

         A nyúl pár lépést hátrált, nyújtózkodott, és megpiszkálta az orrát, mintha untatnám.  Aztán tovább beszélt:

         Amikor egy cinege szállt a dróthálómra, megcsapott a szabadság mámora, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar elröppent; meg se kérdezhettem, hogy milyen a szabadság. Te tudod? Ti miért vagytok egyre gyávábbak és gyámoltalanabbak? Ha nem ölsz meg, én ketrecem börtönében fogok megdögleni, tudatlanul, ahol fiatal elvágyódásom nyugszik. Emlékszel amikor kiszöktem, hogy megvertél?

         Az ember minden élőlényen uralkodni akar. A latinok, már az ókorban megmondták, hogy az ember embernek farkasa.  A vadállatok...

         Ugye te nem ölsz meg? nézett rám piros szemével, és esetlenül lépegetni kezdett a hosszú fűben.

         Nem tudom. Eddig csak buta tyúkokat öltem, de vergődésük, és utolsó szárnycsapásaik most is magam előtt látom. Nem téged kellene megöljelek, hanem azt a szürke anyát, amelyik kölyközés után széttaposta, majd megette kölykeit. De azt még megölni is undorodom, hát még a húsából enni… Egyébként sokszor úgy érzem, mintha engem is naponta megölnének, meglopnának és kiürítenének. Nem öllek meg, nem! Akkor a szürke anya is lehetett élethalálharcban, hogy aztán kicsinyeit eltette láb alól. Lehet, hogy mindennek én voltam az oka, mert vegyszerezett gazokat szedtem neki, vagy amiért nem adtam neki vizet, és dehidratációját csak úgy pótolhatta.  Lehet, hogy nem akarta utódait rabságban felnevelni, mivel az általam összetákolt ketrecből nem szabadulhatott. Lehet, hogy ösztönös lázadásból tette! Lázadása felért a Nagy Francia Forradalom eszményeivel, ahogyan én a román nyelvű történelemkönyvemből újraértelmeztem és adaptáltam a nyúl helyzetéhez, amikor is a forradalom felfalja saját gyermekeit; a forradalom különböző irányzatai annyira radikalizálódnak, hogy felmorzsolják egymást: a hatalmat pedig átadják egy rendcsináló Napóleonnak, egy diktátornak… Az utóbbi szó puszta kiejtése, olyan indulatokat vált ki belőlem, hogy azonnal elevenen fel tudnálak falni, és meg sem kell öljelek!

         Érzem, mégis csak meg fogsz ölni! De tedd a kezedet a szívedre, mit vétettem én neked?

         Semmit. De senki sem szereti a zseni nyulakat…

         Pedig az én vashiányos nyúl agyam a ti sokoldalúan fejlett szürkeagyatokhoz viszonyítva képtelen felfogni a világforradalom eljövetelét, és mibenlétét. De abban a hőn óhajtott társadalomban leszneke állatjogok? Vagy az csak a piszkos kapitalizmusra jellemző? Egyébként elárulom, hogy a dialektikus materializmus eszmevilágához halvány lila gőzöm sincs! Miféle darwini evolúción estetek át? Miféle útról áradoztok naphosszat? Felelj! Vagy még egy magamfajta nyúlnak is félsz kimondani az igazságot? Ne félj, én nem foglak beköpni! Ha sok lúd disznót győz, szerinted sok nyúl nem lenne képes? Én tőled semmit sem akarok, az életemért sem esedezem, már rég elszámoltam vele… Csak azt a szép cinegét vártam vissza, de nem jött vissza sohasem, szabadságérzését s már dalait sem oszthatja meg velem… Dögölj meg, ha megeszel! az utolsó mondatátt, már alig értettem, mert beleharapott az alsó ajkába.

         Köpni, nyelni sem tudtam, s még az emberek mondják, hogy nyúlszívű?! Két mellső lábával megtörölte az orrát, és frissen folytatta mondanivalóját:

         A hasalás már a süllyedés érzetét kelti bennem. Talán még hasznod is lehetne, de örömöd biztos, ha itt nyomban elsüllyednék mindenféle csúszó-mászóval együtt!

         S ilyen gyilkosokkal együtt mint én! Ugye? Ugye?   ordítottam zavaromban. Henteregtem egyet a fűben, és meg is kóstolom, ha a nyúl nem figyelt volna engem.

         Öcsém hangja hasított a levegőbe:

         János! Nem vágtad le?! Miféle férfi vagy, ha még egy nyulat sem tudsz levágni?!

         Na, gyere csak ide, azonnal megmutatom! kiáltottam, feléje fuottam, és mielőtt bemenekülhetett volna a házba, jól fenéken billentettem.

         Mint aki jól végezte dolgát, ballagtam vissza a nyúlhoz. Ártatlanul muszmogott.

         Igaza van az öcsémnek, miféle férfi vagyok? A nyakától fogva keményen megragadtam a nyulat, és előkaptam a kést. Lehajoltam, a nyúl két hátsó lábát a térdem közé szorítottam, de mielőtt egyet nyikkanhatott volna, máris kifolyt a vére a halványzöld fűre.

         A finoman elkészített nyúlpecsenyére rá sem bírtam nézni. A ficánkoló nyulat láttam, s azt a bűzt éreztem, amit a nyúzás közben eresztett. Örültem, ha a húsokat az édesapám tányérjába tudtam csempészni, s így az öröm hármas lett: azzal hogy édesapám dupla adaghoz jutott, nekem nem kellett megenni és édesanyám sem idegesítette magát, hogy: Te miért nem eszel? Egyél! Milyen finom! Miért nem szereted? Akkor miért tartjuk, ha te nem eszed?”

         Már csak abban reménykedtem, hogy majd az ötödik, a hatodik nyúlvágás után meg fogok edződni, és nem fogom sajnálni a néma nyulakat sem. De még a negyvenedik nyulat is úgy sajnáltam, mint az elsőt, ha leálltam beszélgetni vele, és nem fogtam keményen nyakszirten.

         A távoli mezők buja illatát ritkán érezhetjük, csak az emberi mocsok szagát, és félő hogy nekünk sem adatik meg a szabadság! Esetleg egyegy friss fuvallat erejéig lebeghetünk boldogan, mint fehér, gömb alakú termés, míg szét nem fújják. De hogy miért jöttünk a világra, és meddig maradhatunk, azt nem tudhatjuk. A kegyetlen hatalmasságok mancsaiban, vajon mi érünk annyit, mint egy fokhagymás nyúlpecsenye a tányéron?

 

JuhosKiss János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest, Wekerletelep

(Pali, 2011.03.08 22:40)

Igen. Az a szomorú az egészben - szerintem -, hogy a puszta megélhetésért való mindennapi vergődésben olyan cselekedetet hajtunk végre, mely magunknak lelkiismeret-furdalást okoz, ugyanakkor másoknak segítséget, túlélést. Így megy előre a világ?

Re: Budapest, Wekerletelep

(Juhos-Kiss János, 2011.03.09 19:03)

A Nyúl a Ceausescu-diktatúrában történik, miközben az erdélyi és partiumi magyarok kettős elnyomásban tengődnek, ha el nem szöktek (vagy börtönbe nem kerültek), jegyrendszer van, városaikat teleszórják panelekkel, ahová csak románok költözhetnek be, hogy a románok többségbe kerüljenek. Ez is a történelmünk egy kegyetlen időszaka, hisz a magyarországi 56-os forradalom és szabadságharccal való puszta szimpátia elegendő volt ahhoz, hogy az erdélyi és partiumi értelmiségiek egy részét poziciójukból kiebrudalják, börtönbe csukják, megfélelmítsék.

 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Május / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 143938
Hónap: 1882
Nap: 80