Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hol vannak a Kárpátok?

2014.10.02

Meztelenül nem kérdezett semmit

 

2020 júniusában a második lelke is elszállt a páciensnek. Fejorvosa erős impulzusokkal jelzett agyának, s önkéntelenül megindult a kórház felé. Útközben főfej orvosa felkészítette a műtétre: „Az agykatéterezést muszáj elvégezni. Ha a központi idegkötegei épek, bírják a terhelést, akkor minden más betegség kizárható, beültetjük a chipet, aztán minden magától megoldódik, hűségesen szolgálhat még egy fél életet, a három lelkéből maradt még egy garanciában. Jól beállítom, aztán bármilyen emberi apróság felmerül, a központ automatikusan átveszi az irányítást. Ez a gondolat-megerősítési procedúra jól bevált, ez a legbiztonságosabb az egész világon. Lényege, hogy amit kigondol, kigondolnak, azt látja, teszi az ember fájdalom és érzelemmentesen. Nem kell többé külső tényezőket használni, figyelembe venni (mobil, tévé és DVD lejátszó).”

– Rendben – mondta a páciens.

Aztán valami nővér a chip funkciójáról és hasznáról tájékoztatta, szinte semmit sem értett, azon kívül, hogy a leégés rákot és idegbajt okoz, de nem látta az összefüggést; már csak ezért is, minél előbb be kell ültetni azt a francot! Jelzett a szemével, a nővér szemén keresztül, hogy mindenki lássa, mehet!

 Tudta, hogy nem fog fájni, szívét már kétszer hozták vissza a robbanás pillanatából. Ilyen kütyüvel minden megoldódik, ezentúl csak a régi bőrére kell vigyázzon, hogy ne vigye a vásárba. Minden megy tovább, mint a karikacsapás, mint a kétezer éves apostolság, vértanúság és a négyezer éves mumifikálás. Az illési hivatáshoz a tapasztalata keserűen kevés, de semmiről sem szabad lemondani! A mumifikálást halála előtt nem lehet visszamondani, halála után a koksz a legjobb tartósító forma.

A kórházban meztelen csórécsigát csináltak belőle s máris benyomták a műtőbe, ahol a felkészített személyzet robotként tette a dolgát, nem lehetett tudni, hogy ki az orvos, ki a nővér, ki a központos, ki a felmosó vagy a felmosott. Egyébként ragyogó tisztaság volt, a képernyőn követni tudott minden bonyolult beavatkozási fázist, miután megkapta a háromszor három injekcióját. Csak az első fájt, érezte a jobb karjának ütőerében, azután csak jótékony forróságot érzett az agyában, attól függően hol jártak a lézerrel, de a szívében a nagy forróságot lehűtötte, még saját harmadik lelke nyugtatgatta. Lelke tevékenysége egészen felvillanyozta, úgy érezte mintha feldobná a jövő jövőjébe! Elérzékenyülve elbeszélgetett vele, mintha semmi rossz nem történt volna az elmúlt kétezer év alatt, avagy a bejegyzett ötvenkét éve alatt. Mintha egy űrrepülőgép kerek ablakai előtt feküdne, mindent látott a magasból, kezdve a Föld kivilágított városaival, folytatva a szellemek különös vibrálásán és ugrálásán át, egészen a szilícium-minisziklák lebegéséig.

A szívlelke sugallt:

– Emlékszel, amikor azt írtad, hogy: „Láthatom-e benned hű szerelmem? A kanyargós Kis-Szamos partján, lépteid nyomán vér-iszap buggyant, és nem maradtam épen s csigazárt” – de maradtál kedves emberem!

Főfej orvosa megkérdezte:

– Hogy érzi magát?

– Berlinben vagyok – mondta. – Az Alexander placcon erdélyi szászok reinkarnációival beszélgetek. Lift visz fel a Café toronyba, nem kérek semmit.

– Akkor jó, itt mindent megkap – szólt főfej férfias hangja.

Agya közben kifosztott tájakra tapad, réved (ezer szemmel pásztázza a valót), csodálkozik, hogy nem lát embereket. Nincsenek hagyományos faluk, tanyák, legelő marhák, kukoricás, semmi, de semmi természetes élőhely. Közelebb lép valami bokorhoz. Fejébe zöld golyókat lőnek: egy túlélő (genetikailag módosított) bojtorján bogyója ragad a hajába, gyorsan kitépi, de nincs senki, kit megdobjon vele, mint gyermekkorában szokta.

– Hogy érzi magát? – kérdezte a tudós főfej.

– A szívem nagyon ver – válaszolta. Közben főfej körvonalát és mozgását figyelte.

A párizsi Montmartre egyik kis utcáján lefelé lépkedett két hangoskodó barna nő társaságában, jól feltalálták magukat. Az utca két szélén a világ összes szennye szivárványszínben folydogált alá.

– Mit érez? Fáj? – kérdezte főfej aggodalmasan.

– Most fáj – mondta aléltan.

 Bukarestben teljesített katonai szolgálatot, automata puskája iszonyúan nyomta a nyaka jobb oldalát, de parancsot kapott, hogy addig ki kell tartani, míg a szovjetek kivonulnak Afganisztánból (Most vonultak be!). Erős nyilallást érzett a szívében (az agya jobb féltekéjét tanulmányozták). Lövéseket hallott – háború volt. Boris, a bolgár származású román kapitánya elkezdett ordítani, mert a kancelláriában elkapta, hogy magyarul telefonált szerelmével, nem büntette meg, pedig szigorúan tilos volt magyarul telefonálni a központban. „Nem büntetem meg – mondta cinikus mosollyal – mert amikor Nagyszebenben voltam tiszti iskolás, nekem is volt egy magyar lány szerelmem, én szeretem a magyarokat, az a lány nagyon hasonlított ahhoz a lányhoz, akit nemrég láttam hozzád jönni, akkor is magyarul beszéltetek, azzal telefonáltál?” Már mindent értett. Kénytelen volt azt is megélni, hogy két hónappal tovább kellett katonáskodnia, nem engedték leszerelni, nehogy a frissen behívott, kiképzetlen katonák ne tudják megvédeni a román hazát egy esetleges szovjet invázió esetén. Boris kapitány jó ember benyomását keltette akkor benne, vajon még mindig szolgálatban van? Naná! Az átkozott diktátor bukása után harmincegy évvel, a napi parancsot utolsó leheletéig teljesíti, az sem számít, hogy majdnem harminc éve megszűnt a Szovjetunó, az sem jöhet számításba, hogy az alattvaló katonája már egy másik ország másik fővárosának műtőasztalán fekszik (igaz nem agylövéssel), ott is ki kell tartani puskájával a vállán, míg az amerikaiak ki nem vonulnak Afganisztánból! „Megértette Juhos?! Megértette?!!”

– Minden rendben? Jól van, tanár úr? – kérdezte főfej. – Az agya teljesen rendben. Jól befogadta a chipet s az új impulzusokat – hangjában volt valami atyáskodó, istenien megnyugtató. – Minden vastag idegkötege ép, egészséges. Ennek nagyon örülök.

– Köszönöm szépen fáradozását – mondta.

– Én is megnyugodtam – szólt főfej. – Fáj valahol?

– A szívem, de az semmiség – válaszolta.

– Az már tényleg nem baj – szólt főfej.  – A harmadik lelke öngyógyító, meggyógyítja maga magát, a programját nem én írtam, sajnos nincs beleszólásom, de ez Önnél nem jelent semmit, az Ön agya különös, sokkokra és minden eddig beszedett gyógyszerekre ellentétesen reagál, de azért nagyon egészséges. Lassan befejezzük a műtétet. Örülök, hogy sikerült.

Agyában a londoni Big Ben szüntelen azt harangozta-húzta, hogy adósrabszolga vagy, soha nem szabadulhatsz! Adósrabszolga vagy: bing-bang, bing-bang, bang-béng, bing-bang! Agya megállította a Big Ben óráját, elnémította hangját. Ismeretlen felségjelzésű repülőgépen visszarepült Budapestre, hogy boldogan hömpölyögjön, időtlenül lazítson a Duna lágy habjain. Régi versét prózában mormolta: „Hab volt a szeretőm, friss, édes ennivaló, gyönyörködtem benne, hogy felbőszíti a tengert, belevetettem magam, ahogyan születtem, őszintén, tisztán, meztelenül, a hullámok rám mordultak, elleptek, te imádtad a felszínes dolgokat, én lemerültem medúzás lényedbe s eszeveszetten magasba vertelek!” Hozzátette: „Hab volt a szeretőm, hab az egész életem, rossz szelek fújnak, rossz szellemek járnak, naponta százan fulladnak a Dunába: véletlenül. Öngyilkosok lesznek naponta ezren: akarattal (igaz a Duna egész szakaszán, a Fekete-erdőtől a Duna-deltáig). Az államok eladósodottak, az emberek sovány árnyékukkal foglalkoznak, tudják, hogy élnek (meghalni nem akarnak), a piti dolgok érdeklik, jókat cumiznak, azt hiszik biztonságos chip és chips nélkül nincs is élet (az első már olcsón elérhető, a másodikat már tíz éve megadóztatták, mégis fogy). A jó szóból, tettből, ezer éve nem értenek semmit! Ezek után kötve sem figyelnének rá! Kik érthetik meg? Kinek beszéljen? Magyarul? Kiröhögik, úton útfélen meg is ölhetik! A microprocessor, az integrált áramkör és a nem integrált, csak ront a jövőjén. Angol nyelven nem sikerült megváltani a világot! Sőt, csődbe vitték! Jézus második eljövetele után nem lesznek nyelvek a Földön. Csak egy: titkos”.

Úgy érezte frissen megkezelt agya felrobban. Nem működik, mert sem ő, sem a központ nem tud parancsolni neki. Régi bőrében új, más ember lett.

– Nem vagyok Jónás a töklevél alatt! – kiáltotta s leugrott a műtőről.

Akkor begerjedt egy hang: (kitöltötte a műtőt és az agyakat, a személyzet nem volt sehol).

– Ülj le a töködre, ne ugrálj, mi majd gondolkozunk helyetted, megmondjuk neked, hogy mi jó nekünk! Vagy nem akarsz engedelmeskedni, mint más boldog ember? Mint boldog népek a boldogtalanok néptengerében?

„Ne szólj szám, nem fáj fejem” – villant át apja kedvenc szólása (régi agytekervényének megmaradt egyik nyúlványában), mit gyerekkorában annyiszor hallott, de most hallgatott, mint kutyaszar a fűben. Aki felruházta ésszel, az csak jobban tudja, hogy most a legeslegújabb korban a népekhez, avagy a pogányokhoz van-e küldetése, jelenése? Léte határait egyáltalán feszegetheti-e? Vajon adnak neki lelki-szellemi vízumot? Régen nem beszéltek népekről (csak keresztényekről és pogányokról), ma már nem beszélnek népekről (csak katolikus jobboldaliakról és idealista baloldaliakról: jobb esetben!), de nem beszélnek zsidókról és görögökről sem!

Meztelenül nem kérdezett semmit.

JKJ

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Június / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 146085
Hónap: 2109
Nap: 84