Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életre-halálra

2011.02.21

 

 

Szamosújvár és Szék

 

Öt éves koromig Széken laktunk. (A nagyszünidőket mindig nagyszüleimnél töltöttem.) Huszonkilenc éves koromig Szamosújváron éltem. Most megrendeltem édesapám sírkövére a márványtáblát, mi szerint a kettős sírban csak ő nyugszik, édesanyám Budapesten halt meg, s a wekerlei lakásomtól nem messze várja a boldog feltámadást.

Az élet és halál egymást felváltva régiesen szólva: muzsikál. Hol csodálatos nappal van, hol sötét éjszaka honol. Például, amikor 1959-ben Széken megszülettem, abban az évben ítélték halálra s végezték ki a szamosújvári fegyházban Szígyártó Domokost, ezt a megtörhetetlennek tűnő, nagy erejű falusi legényt (Székelyföld, 2002. április). Ó, Istenem, vajon hányan lehettek? Plusz a kisemmizettek, a megkínzottak (köztük keresztapám), tönkrevertek? Olvastam, hogy körülbelül 40 ezer magyart öltek meg Tito partizánjai 1945-ben a Délvidéken, ugyanennyi magyar hallhatott meg a mai, úgynevezett Kárpátalján; 700-800 ezerre tehető (a most felszabadult orosz levéltári kutatások alapján) azoknak a magyaroknak a számuk, akik szovjet fogolytáborokban pusztultak el.

A szamosújvári református tiszteletes és kedves felesége, olyan szeretettel fogadtak, ahogyan azokat a mezőségi gyerekeket etetik, itatják, nevelik, az állam és a tanügy által nem támogatott, de az Isten által jól megsegített és frissen felavatott Jeremiás Gyermekotthonukban; akiket a pap fia (szintén pap), szedett össze olyan kis falvakból, ahol éheztek, és a családban is már csak törve beszélnek magyarul. Gyekében már csak egy magyar család él. Cegében, a Wass grófok ősi fészkében már csak az öreg harangozó maradt a magyarságból, talán az Isten is úgy akarja, hogy az eltávozott hívők lelki üdvéért legalább a nagy ünnepnapokon legyen ki meghúzza a harangot. Katonában, Barcsay Jenő szülőfalujában kihalt a magyar szó. Vannak olyan gyerekek, akik alig hallottak magyar szót. Van, aki hétvégeken sem akar hazamenni, mert otthon a tízéves kislányokat odateszik dolgozni, és veri őket a részeges apjuk; de azért hétvégeken a legtöbb gyerek hazamehet. Hétköznap abba az általános iskolába járnak, ahol én is tanultam. A tiszteletes úr szerint Szamosújváron is baj van, a vegyes házasságba került fiatalok, már kezdik kikérni a keresztlevél-kivonatukat, hogy ők már nem fognak többet idetartozni, hanem az ortodox egyházhoz.

A tiszteletes asszony megtoldja azzal, hogy:

- Képzelje el, János, a múlt héten idejött két magyar szülő, és a fiúkkal is románul beszéltek, mondom nekik, hogy ne tegyék ezt, miért teszik, hisz Sipos Lajosnak hívják. Erre a fiú rávágja, hogy ő Sziposz Lázsosz, mondom, akkor jól lecsúsztál, ha Lázsosz lettél (Ez a román kiejtésnek megfelelően „lefelé”-t jelent, leírva „la jos”.).

 Ide jutottunk Szamosújváron is, ó Istenem, ne hagyj el, ilyenkor az ember letaglózott állapotba kerül, elfojtott sírásán és tehetetlen dühén túl mit tehet, amikor azt hallják az új magyar kormányfőtől is - bárcsak igaz lenne! -, hogy az előző kormány „túlszerette az erdélyi magyarokat”. Közben Márai Sándor Amerikában írt Halotti beszéd versének tartalmi mondanivalója, sajnos, már az erdélyi magyar végzetre is telitalálat lett:

 

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyermeknek Toldi-t olvasod, és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”…

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet…

 

Széken a hely ilyen szempontból eszmei, mert a román tanár is értett magyarul az iskolában. (Kénytelen volt megtanulni.) A falu (a hajdani szabad királyi város, pallosjoggal is rendelkezett), 98 százalékban magyar, sajnos a híres népviseletük, táncrendjük, dúdjaik és ezer éves szokásaik kezdenek megváltozni, lemaradozni. Nem csoda, hisz az egész falu épkézláb és felnőtt lakója Magyarországon van. (A férfiak a nehéz építkezéseknél dolgoznak, az asszonyok és lányok cselédeskednek.) Első unokatestvéreim, sincsenek otthon, az utcán találkozom Sári lányukkal, szülei is Magyarországon vannak, csak ő van otthon egyedül, ellátja a disznókat és a majorságot.

A széki iskolaigazgatót jól ismerem, előttem két évvel érettségizett a szamosújvári líceumban; egy pár szóra benézek, csinosítja a kétszintes házát, többször is betessékel, hogy nézzük meg második gyerekét, Mátyást, most lépett a harmadik hetébe. Kávéval és süteménnyel kínálnak, nagy öröm a háznál. Majd beszél terveiről, vettek a széki és a szórványban élő, szegény gyerekek részére egy házat az Apáczai Közalapítvány támogatásával. Egy bentlakásos kollégiumot akarnak kialakítani. A mezőkeszűi születésű igazgató barátom a faluturizmus keretében a népi foglalkozásokat akarja újra feltámasztani (a világháló is nagy segítségére van). Nem panaszkodik. Spontánul egy történetbe kezd. Mondja, hogy nála (Széken) volt egy miskolci csoport, nem voltak fiatalak, kettő közülük házassági évfordulójukat ünnepelték. Sári néni, a felfogadott szakácsné az ünnepi ebéd előtt hangosan kijelentette, hogy: „Én nem tudom megérteni ezeket a magyarországiakat, hogy lehetnek ennyire hülyék, hogy visszaválasztották ezeket.” Megállt a kés a levegőben, s a jó falat a torokban. Bonchidától Henchidáig nem folyt a sárga lé.

(A széki igazgató két hét múlva felkeresett Budapesten. Tankönyvek beszerzésében kérte a segítségemet. Fellelkesült, amikor meglátta az Erdélyi induló, a Lesz, lesz, lesz s a hasonló zeneszámokat. Mondta, ő ezeket a számokat meg akarja tanulni, és fiaival ezt fogja énekelni a kocsiban. Kiment a „Penny Marci” boltba, úgymond a gyerekeknek valamit vásárolni, visszajött egy üveg borral és egy drága, üres kazettával, hogy visszaadja azt a kazettát, amire neki lemásoltam a nemzeti érzelmű dalokat. Este, borozgatás közben elmondta, hogy ő meghallgatta Csurka István beszédét a Batthyány Örökmécsesnél, tulajdonképpen minden szavával egyetért.)

Keresztszüleim háza felé haladunk a nagypatak mellett. Kelet felől a hatalmas, hármas tagolású temető domboldalán a sírkövek sűrűn, jól egymáshoz szorítva, fájdalmasan fekszenek, felénk fehérlenek a derékig érő nagy fűből. Visszajövet felmegyünk a temetőre.

Megérkeztünk. Keresztapám alighogy meglát, zokogásba tör ki, akárcsak a tavaly nyáron, s újra és újra most is elmeséli a feleségemnek, hogy őt hogy kínozták éveken keresztül, a nagy fájdalomtól hányszor és hogyan ájult el; mert egy magyarul beszélő szekus, aki magát magyarországinak adta ki, kérdezgette az utcán, hogy nem szeretnének-e megint Magyarországhoz tartozni? Azt felelte: „De biza, nagyon szeretnénk. Há’ hogyne szeretnénk? Mi mindig is oda tartoztunk!”

Keresztanyám sem egészséges, súgja a fülembe, hogy annyira belefáradt az egész életbe, hogy már semmi sem érdekli, már a templomba se jár. A lánya régtől beteg, az egy szem fia szintén. András fiúk egészséges, de most az is nagyon le van fogyva, jár a traktorral, aztán van százhatvan juhuk, de nem kap hozzájuk pakulárt (pásztort), a feleségével ketten készítik a sajtot. Tusakodnak.

A temetőúton utolérünk egy nehezen szuszogó, töpörödött öreg nénit. (Vannak pillanatok, amit csak a film tud jól lekapni, érzékeltetni.) Karjára akasztott kiskapájának már a fele letört s a másik fele is jócskán rozsdásodik. A százéves korsója hasáról lekoptak a virágok, nem kis csodával képes még a vizet megtartani, hogy ne csepegjen el. A kendőjétől a csizmájáig mindene fekete, csak a szeme kékje parázslik fel, miközben kibogozgatja nekem, hogy az ő anyja az én nagyapámmal unokatestvérek voltak s tartották a rokonságot. Az agyagos, sárga föld repedezett. Gyerekkoromban a temetőn voltam boldog. A természetes is lehet morbid. Egymásra nyilaztunk, kisnyulat, madarat, gyíkot fogtunk, bújócskáztunk, majszoltuk a fák zamatos gyümölcseit. Csak egy-egy közeli rokon sírköve vonhatta el figyelmünket egy szusszanásra a határtalan játszadozástól. Csak a vicces sírkövek érdekeltek, hogy: „Itt nyugszom én, olvasod te, nyugodnál te, olvasnám én!” A temető közepén anyai nagyanyám fényképét és nagyapám fejdomborművét (öcsém faragta) nézegetem. A két negyedszázados, sértetlen sírkő előtt leborulok, mintha a gyerekkorban kilőtt sok-sok nyílvesszőhegy most egyszerre a szívembe fúródna. Egyenként kellene kihúznom (jó szegekből készítettem), hogy az ismeretlen világegyetem fényévében még egy keveset tengődhessek. És, ha Isten szemében életünk, tudásunk hiábavaló: akkor tüzes nyilak pattannak vissza a földbe: nyaldosva holt porok élő fullánkjai!. A két sír tele van másfél méteres, nyíló sárgaliliommal. Kolozsvári unokatestvéreim szoktak ide kijönni, gondozni a sírokat.

A református templommal szemben laknak Szász Rózsiék. Gyerekkori pajtásom volt. A feleségemnek nagyapjáról mesél, aki édesanyám keresztapja volt (A történetet nagyszüleimtől sokszor hallottam.).

- Nagyapám 1945-ben bíró volt, s várták az oroszokat, hogy csak jó lesz, ha olyan nagy egyenlőséget hirdetnek - kacag hangosan -, de aztán mindig emlegette, hogy bizony, az oroszok seggel jöttek! Akkor nagyapám a városházára kitűzte a magyar zászlót, mondván: „Ha már demokrácia van, legyen demokrácia!” Fiai összeverekedtek Meleg Nicula és Ioan testvérekkel. Nagyapámat még aznap éjjel elvitték Désre, a börtönbe. Feldúlták az egész házát, iratait, az összes könyveit elvitték, csak a bulletinjét (személyi azonosságát) hagyták meg. Amikor kiszabadult, vette a bulletinjét és bedobta a tűzbe, hogy ha már mindent elvettek, akkor nekem már ez sem kell! Ezzel bapóm befejezte pályafutását.

Juhosné Szász Rózsi a mai nyomorúságuk közül halkabban megjegyezte, hogy nagyon aggódik a fiáét. Mert a kolozsvári református kollégiumot csak papíron adták vissza, ezért egy városszéli általános iskola alagsorát bérlik, de szinte minden nap megverik őket a helyi románok, még hazajönni is sokszor fél.

Most is látom arckifejezését. A tavaly, amikor ott jártam, akkor vette át a széki könyvtárat, könyvtárosként sem kecsegtette semmi jó. Az olvasás évében hiába pályázott, sehonnan sem küldtek gyerekirodalmat. A hosszú, rozoga polcokon olyan rongyos könyveket még a pesti csövesek portékái között sem láttam. Sárgák, feketék, szélük foszladozó, s már-már teljesen lyukacsos. A szú betűzi, forgatja kegyetlenül… Nem létezik!? Én ezeket a könyveket olvastam ki hajdanában? Általuk nyertem kitekintést a világra! Ide jutottak? Az olcsó kiadású Jókai, Jules Verne és Jack London kötetek látványos pusztulásával, minden kedvenc regényhősöm, bensőm ártatlan kalandvágyával, tudásvágyával együtt: kiterített halott.

Újra vissza a tizenkét kilométerre fekvő Szamosújvárra. Menekülök? Soha! A kapust elhagyva, az új szállót látom, befejezték a tavaly óta. „Sóvirág” – panzió van kiírva. Betérünk. A széki polgármester tulajdona, aki hátul dolgozik egy szem munkással a terasz lépcsőjén. Gyönyörű innen a kilátás, egészen a Csukás-tóig. A felesége bemutatja a vendégszobákat, a bútorokat a polgármester festette. Iparművész feleségemnek is tetszettek. A báros hölgy szamosújvári ismerős; van két japán vendégük. Áradoztunk e mesebeli panzión. Amikor kikísérnek, finoman megemlítem:

-Milyen rafináltak vagytok, látom, hogy a tavaly óta a Szék/Sic kétnyelvű táblát száz méterrel lejjebb tettétek, hogy a panzió még Székhez tartozzon.

- Milyen jó szemed van – kacagott a polgármester felesége. Elköszöntünk.

Újra Szamosújváron bolyongok, nem találom a helyemet. Barátaim, ártatlan vers-szenvedélyeim, ismerőseim és emlékeim is mintha csak azért tódulnának elém, hogy jól fejbe tudjanak vágni. Kinek vétettem? Mintha nem is éltem volna igazán, mintha cserépdarabokat vedlenék le magamról a Sétatéren, a Kis-Szamos partján, az Epreskertben… Sehogyan sem tudok belenyugodni, hogy a szellem és a lélek fogolyként sínylődik.

 

 Szamosújvár utcái most kifutnak alólam

de ami megmaradt a véráztatta helyen

a magyar egymásrautaltság erejében

attól nem tudok elbúcsúzni sohasem

 

Elbúcsúzom összetörten de nem sírok

hogy ne lássanak ezek a magyarok

kiknek talán, már semmit sem adhatok

de hűségesebbek nálam

 

Szamosújvár barokk házaira, a Karácsonyi ház kapuját tartó két erőteljes Atlaszára, s a letűnt századok megannyi emlékére lehetek büszke; ifjú csatangolásaim idején még az aszfalt repedéseit is ismertem; most minden repedés- és törésféle, minden szinten kigyüremlett vagy erőszakosan, lélektelenül már befoltozták. Az örmény-katolikus parókia előtt észrevettem a szintén széki származású gyermekgyógyászt, mintha a föld alól másztunk volna ki, annyira örvendtünk egymásnak.

 – Gyertek be hozzám kicsi János (apám is János volt, Isten nyugtassa), látogassatok meg, húsz perc múlva otthon leszek, addig megvizsgálok egy beteget – kérlelt egyfolytában.

A pénzváltás után, a Faipari Kombinát tisztviselőinek épített panellakások egyikében kerestük a földi(m) doktort. Boldogan betessékelt. A kisszobában, román feleségénél román ismerősei vannak látogatóban. Azért benyitok, megismert, félig magyarul, félig románul szabadkozik: „Nem kellett volna csokoládé hozni nekem, én már nagyon beteg és öreg is vagyok! Le vagy bénulva, naponta több injekció ad nekem Marci bácsi!”

Marci bácsi szobájában az asztalokon tornyosuló könyvek és különböző nyelvű orvosi folyóiratok mellől alig látjuk egymást. Sajnálja, hogy pont azt a Pediáter számot nem találja, amelyikbe én is írtam egy tanulmányt Pedagógiai módszerek a Heim Pál Gyermekkorházban címmel, de olvasta. Én egy olasz folyóirat borítójáról olvasom a címzettet:

- Hungváry…, látom külföldön is tudják, hogy Marci bácsi hun.

-Hungváryként kapom évtizedek óta, eleinte még kijavítottam Ungváryra, de a postás jól ismer...

- Anonymus és a latinok szerint is Hungárok vagyunk – vágom rá.

Előkerül a szokásos Kent és ital. Sűrűn kínágat. Hirtelen a választásokról kezd beszélni:

- Engem ez úgy lesújtott, mindig aggódtam Orbán Viktorért, hiányzott az élettapasztalata, de olyan nagy lendülete volt, a kormányának is, hogy azt hittem, senki sem lesz elégedetlen... A kommunista maradék nagyon törtetett, pedig meghalt a Szovjetunió, a primitív ember megrögzött abban amit tud, és nem támogat senki mást. (Koccintás után a múltat hozza elő.) -1949-ben volt a kisajátítás, anyámnak és apámnak a szüleit is megsemmisítették, mindent elvett a kollektív, ez volt életem legnagyobb csapása, amit máig sem tudtam kiheverni, sem elfelejteni... Ideális az volna, ha egészséges társadalmat akarnak, hogy visszaszolgáltassák az üres házakat, és családonként 10 hektár földet adjanak. (Széken Ungváryak voltak a legnagyobb gazdák, több mint 400 hektáros földjüket államosították.)2002-ben nálunk sokkal silányabb a helyzet, mint Magyarországon, nem is javulhat, mert van olyan társadalmi kategória, akinek a fizetése 13o millió lej, a nyugdíjasnak meg van 1 millió 300 ezer leje; a Szabadságból és a Krónikából szoktam tájékozódni a világról. Az egyházak a megtartói az emberi világnak, a természetfölötti lélekben együtt kell legyünk, de vallásos meggyőződésem silány, mert alig tudok lépést tartani a világ teremtésével kapcsolatban, ezt a rejtélyt senki sem fejtette meg. Az utolsó tíz évben nem érzem biztonságban magam, visszatérek a templomba. 33 éven keresztül folytattam a gyermekgyógyászatot, ez a hivatásom, jólesik, ha megvizsgálok egy csecsemőt, sír, aztán meggyógyul, jót tettem a szakmám mellett. 194o-44 között nekem remek egyetemi tanáraim voltak, Balázs János, Koncz Rudolf, közgazdaságtant oktatott, Miklós Viktort nagyon szerették, történelmet s latint oktatott.

- Én a 7o-es évek végére emlékszem, gimnazista voltam, amikor Marci bácsi kórházi rendelője előtt százával álltak a katrincás és nem ritkán bocskoros román asszonyok beteg gyerekeikkel az ölükben. A szomszédos Beszterce-Naszód megyéből is képesek voltak idáig jönni (azelőtt oda volt helyezve körzeti orvosnak, büntetésből), a hatóságok nagy bosszúságára a románság ragaszkodott jó doktorához. Beszédéből is érződött, hogy magyar, de annyira szerették.

-Vége felé tart az én öröm is, hogy kapcsolatot tartok a beteg gyerekkel, azért még mindig elégedettséget jelent. Most műteni kellene engem is prosztatával. De ez nem számít! Ellentmondó vélemények vannak, nem látom a jövőt, ami az emberiség számára eredménnyel kecsegtessen, hogy a magyarság ne vándoroljon innen ki, mert a magyarság 1/3-a 1990 óta már elvándorolt. Nem tudok belenyugodni, hogy Széken nincs kultúra. Hatni kell a széki férfiak felé, igaz, mind Magyarországon dolgoznak! A végzetet jelenti az, hogy Kolozsvár s Marosvásárhely polgármestere soviniszta.

(Én Székről jöttem, Szamosújváron át Magyarországot kerestem, s a Nyugati-havasok lábánál, szemberöhögött földrajzos barátnőm: „Én a te helyedben abbahagynám az írást! Nem látod így sosem lesz semmink!” Visszavágtam: „Igenis látom hulló nemzedékem! A semmihez való csatlakozást! Így sosem lesz semmim, de te sem kellesz! Nincs Európa!”)

-A jelenlegi oktatást sem tudom megérteni. Én annak idején az érettségire kívülről kellett tudjak 100 Petőfi verset, 80 Arany János verset, 80 Adyt, 30-30 Reményit és Dsidát. Aztán jöttek a prózaírók, Szabó Dezső, Makkai Sándor, Márai Sándor és a többiek – emlékezett.

Kikísért. A nap eszeveszettül ragyogott az örmény-katolikus katedrális falára, ahol valamikor napóra is volt. Valahol, valamikor még találkozhatunk? Nehezen, de kénytelenek vagyunk túltenni magunkat minden doktoros, tiszteletes uras és asszonyos búcsúzásokon. De, ha veszteségeinkre turul száll: lomb-hazánk itt minden gally, árva levél s tört avar! A Megváltó téged akar! Szakadjatok ki magyarok, mint a legényest járó hangok, mint a visszacsapó íjakból a villámgyors nyilak! Hazugság, hogy a szabadság megkésve, és hiába jött! Nézz fel a tiszta égre: fut a tövis nélküli inda, fakad a pünkösdi rózsa, harangoznak a pártás harangvirágok, s beleszédül a lélek ünnepe az isteni Gondviselésbe! Hisz Luther Mártontól tudjuk, amikor nagyon szorongatott helyzetbe került, nagy felindultságában a falhoz vágta kalamárisát! Fergetegesen kifakadt! De csak annyit kérdezett, azt is határozott meggyőződéssel, hogy:

Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

 

 

Emlékezés Wekerle Sándorra

 

 

         A Kispesti Önkormányzat részéről Timár Béla polgármester, a Társaskör Egyesület tagjai, valamint dr. Wekerle Sándor leszármazottai 1998. november 12-én koszorút helyeztek el dr. Wekerle Sándor sírhantján a Kerepesi temetőben. Ezt követően dr. Wekerle Sándor százötvenedik születésnapjára, Magyarország háromszor megválasztott miniszterelnökére és a Wekerletelep alapítójára a Wekerle Étteremben emlékeztek meg.

         A kispesti Nagyboldogasszony templom plébánosa, Hegedűs László lokálpatrióta, hazafias lelkesedéssel beszélt dr. Wekerle Sándor első kispesti kapcsolatáról, amikor a Rudolf fogadalmi templom építését nem csak hitével támogatta, hanem finanszírozta is. A miniszterelnököt 1893-ban kereste fel a Ribényi Antal plébános által szervezett Kispesti Templomépítő Bizottság. Wekerle szívesen fogadta a hozzáforduló küldöttséget, engedélyezte 100 000 db 1 forintos sorsjegy kibocsátását, a Miniszterelnökség vallásalapjából pedig 10 000 forintot utalványozott a templom javára. Felesége a Templomépítő Bizottság fővédnöki tisztségét vállalta el. Időközben Wekerle Sándor kispesti kapcsolata elmélyült. Felesége mellett már ő is tagja lett a Templomépítő Bizottságnak, illetve elvállalta az elnöki tisztséget a Ribényi által külföldről beszerzett Néprajzi Misszió kiállításának, melyet 1896-ban Őfelsége, a király is megtekintett. Wekerle mint kormányfő igen népszerű volt a parlamentben és az újságírók körében. Mikszáth Kálmán charmant-nak, elbűvölőnek nevezte Wekerlét, akit csupasz arca miatt püspöknek szólítottak, és aki, mint Kossuth modorával, kedvességével bilincselte le azokat, akik között megjelent.

Ezt követően Patay Géza, Wekerle Sándor dédunokája történelmi forrásként is értékes, ékes előadást tartott arról, ahogyan Wekerle Sándor él a család emlékezetében:

A reformkor legszebb évében született, 1848. nov. 15-én. Első emléke, elmondása szerint, körülbelül három éves korából való. Lényegében az volt, hogy nagybátyja bujdosó honvédként, mocskosan, sárosan beállított házukba és ez reá óriási megrázó hatással volt, végig kísérte egész életében...  Érdekes visszanézni a csecsemő Wekerlére, már csecsemőként habzsolta az életet. Édesanyjának bár volt teje, mégis nagy étvágya csillapítására két szoptatós dajka tejére volt még szükség. Körülbelül ezt el lehet mondani szellemi éhségéről is, mert négy éves volt, s mivel szülei az eleven kisfiúval otthon már nehezen bírtak, úgy döntöttek, hogy iskolába adják. A móri iskolában leültették az első padsor elé egy kis székre, mivel a pad magas volt, elé tettek egy kis asztalt; játszi könnyedséggel megtanulta azt, amit előírtak számára. Kisiskolás idejéből való az a családi történet, hogy az életet oly annyira meg akarta ismerni, hogy amikor a családi ház tetejét újrafedték, akkor nagy bajban volt a család, mert ő mindenféleképpen fel akart mászni a tetőre. Édesapja bölcs ember lévén azt mondta, hogy ne tiltsák ezt meg neki, hanem tanítsák meg az ácsok, hogy kell ezt csinálni. Később is, ha a gyerekek vagy az unokák közül valamelyik tetőre akart mászni, azt mondták: lehet, hogy ács lesz belőle vagy miniszterelnök. A fiatal móri évek után következtek a ciszterciták Székesfehérváron. Ebben az időszakban a családi emlékezet szerint, az estéket történelemolvasással töltötte. Már a gimnáziumi évek során közéletisége szembetűnő volt, hiszen az ottani diákszerveződések élére állt, és szépen ápolták 48 hagyományait. Székesfehérváron iskolai szokás volt, hogy az érettségi utáni ünnepélyen az igazgató kiállította a legjobb tanulót, majd sorban a következőket. Wekerlével az esett meg, hogy kiállították az első helyre, a második és harmadik helyre nem állítottak senkit, s csak azután sorakoztak a többiek.  A pályaválasztás nehéz kérdés volt, mert Wekerle tulajdonképpen orvos szeretett volna lenni, de egy kedves tanárja unszolására jogász lett Pesten, közben igen aktív volt. ...A Segélyező Egyletnek volt az elnöke, s az akkori szokásoknak megfelelően sokat atletizált, vívott, lovagolt, táncolt s ismerkedett az élettel. Vakációi során sokszor járt Velencében, mert nagynénje ott lakot, és nem volt gyerekük. Így sokat vendégeskedett náluk, a Canale Grande építészetét közelről tanulmányozhatta. Később vélhetően a hazai nagyobb építkezések során elhivatottságát tovább vihette. Tulajdonképpen ekkor kezdődik politikai karrierje. Ezt már sokszor hallottuk, mégis két fontos momentumot emelnék ki: neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Kossuth temetéséről illetve II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozataláról intézkedjen. A másodikkal nem volt sok gond, az elsővel annál több. A családi hagyomány szerint Kossuth nevét az uralkodó előtt kiejteni se volt szabad. Wekerle pedig úgy gondolta, mély 48-as eszméi alapján, hogy meg kell adni a módját és szépen el kell temetni Kossuthot. Amikor Ferenc Józseffel erről beszélgettek, aki hallani sem akart erről, azt mondta: Fenség, én azt hiszem, hogy Kossuthot jól el kell temetni ahhoz, hogy föl ne támadjon. A családban úgy maradt fenn, hogy körülbelül ez hatott és így meg lehetett rendezni a temetést. De Wekerle kompromisszum készségét jelzi az mivel állami temetést nem lehetett rendezni , hogy ötlete alapján a főváros saját költségén temette el Kossuthot, ő pedig beszédet tartott a Parlamentben.

Az előbb hallottunk egy igen szép beszédet a templomépítéssel kapcsolatban, ehhez néhány apróságot még hozzátennék: ugyancsak fönnmaradt a családban, hogy Wekerle fiatal korában igen szeretett ministrálni, olyannyira, hogy sokszor eldugta a ministráns ruhát, hogy másnap megint csak ő ministrálhasson. Az építkezéseket tekintve még megemlíteném azt, hogy az Eötvös által elkezdett Bazilika kupolája beomlott és sokáig nem volt pénz helyreállítani, s mint ahogy megörökíti ezt egy emléktábla a Bazilikában, Wekerle megoldotta az anyagi nehézségeket.

Timár Béla, Kispest polgármestere üdvözölte a jelenlevőket, a kerület polgárait és azon belül a wekerleieket. Katona Áron Sándor a Wekerlei Társaskör Egyesület elnöke adta át az általuk alapított Wekerle-díjat.

 

Wekerle Sándor legnagyobb alkotása a homokos pusztán létrehozott lakótelep. A törvényjavaslat előterjesztésében a miniszterelnök ezt mondta: Köztudomású, hogy Budapest székesfővárosban az utóbbi években nagyobb arányú lakáshiány mutatkozik. Elsősorban ennek a körülménynek kell tulajdonítanunk a lakásbéreknek nemcsak rohamos, de úgyszólván abnormális mértékben történt emelkedését... Ahol a gyári, ipari és egyéb munkások tekintélyes része ilyen lakásviszonyokkal áll szemben, ott a család, a közösség, az erkölcs és fizikai jólét, a produktív nemzeti munkaerő, szóval állami alapintézmények, jelen és jövő nemzedékek életbevágó érdekei vannak veszélyeztetve... A megfelelő otthon, az első alapja az elégedettségnek...

Wekerle-kormánya és a főváros vezetése azt várta az építészektől, hogy a kertváros koncepcióval mentsék meg a városiasodás miatt háttérbe szorult értékeket. Az európai kertváros-építészet egyik legszebb gyöngyszeme valósult itt meg (1907-ben kezdték el, és 1915 helyett a háború miatt 1926-ban fejezték be). A házak száma 1500, a lakások száma 6000. Wekerle megoldotta, hogy helyben gyártsanak mészhomoktéglát, melynek a helyi ára ezrenként csupán 28 koronába került, az országos ár 58 korona helyett. Az építkezéshez összesen 90 millió téglát használtak fel. 1930-ban 25 ezren laktak a telepen. A bérkijelölők a MÁV, az Északi Műhely, a Mávag, a rendőrség, a posta és a magánüzemek voltak. A bérlők két feltételnek kellett eleget tegyenek, hogy józan életet éljenek, és ne legyenek összeférhetetlenek.

Juhos-Kiss János

 

JEL, 1999/3.

 

 

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Elérhetőség

Juhos-Kiss János

+36-30-310-59-57

juhoskiss@yahoo.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< November / 2018 >>


Statisztika

Online: 3
Összes: 162539
Hónap: 5039
Nap: 219